Nagyon hasonló utat járt be mindeddig cikkünk két alanya, a Grizzly Bear és az Antlers. Brooklynból indultak el meghódítani a világot, és egyaránt egyetlen ember fejéből pattantak ki, aki aztán bandát is szerzett a nagy ötlet köré – a maciknál ez Ed Droste volt, aki egymagában vette fel Horn of Plenty című debütalbumát. Annak kedvező fogadtatása után a rá következő, már teljes bandával felvett Yellow House-szal már komolyabb kommerciális sikert is sikerült elérni, és ebben jelentős szerepet játszott a Warp kiadó indie rock felé nyitása. A Veckatimesttal kapcsolatban pedig egyesek már a következő Coldplayként emlegetik a grizzlyket.

De Chris Martinékban valószínűleg soha nem fogjuk érezni azt a fajta lappangó elvontságot, ami a Grizzly Bearben lebeg még így, a harmadik nagylemez környékén is. Mert a Coldplay egy egészen másfajta hagyomány folytatása: az angol gitárpopzenéé, aminek abszolút kijár a tisztelet. A Grizzly Bear viszont ugyanonnan jön, ahonnan a legfeketébb indie rockot játszó TV On The Radio, vagy az egészen elképesztően hatásos diszkófunkot játszó !!! robbant be a köztudatba. A macik sokat szelidültek a Veckatimestig, de a gyökereikben én még mindig érzem a lovecrafti underground Amerikát, az elmagyarázhatatlan New Weird America feelinget, a texasi Explosions In The Sky posztrockjának indie-t megtermékenyító erejét.

Ezekhez a gyökerekhez mérten meglehetősen kommerciális a Veckatimest. A nyitó Southern Point táncos folkpopja és az egészen bizarr klipet kapó Two Weeks alapján legalábbis ez mérhető le. De a brooklyn-rock unikalitása az apróságokban rejlik: aki látta azt a videót, biztos lehet benne, hogy Martinék nem fognak egyhamar olyan számot írni, amihez ilyen képanyag illik. Másrészről ott van a kislemezen is kijött While You Wait For The Others, ami másképpen, de ugyanannyira bizarr, és amin a sinatrai hagyományokból élő ötvenes faszi, Michael McDonald énekel puncinedvesítő bariton hangján. De mégis, hol találkozhat a brooklyni indie rock és Frank Sinatra swingje?

A Veckatimest egészében. Ez az album ugyanis már nem a posztrock, nem is a lo-fi bűvöletében élő srácok játszadozása, hanem egy nagyon szépen összeért és nyugtalanító slágereket gyártó indie rockzenekar műve. Egy olyané, aki már a popban van fél lábbal, de túlságosan misztikus és különös mindahhoz, hogy egy britpop/rock zenekar helyét veszélyeztesse a nagy kánonban. Négyes.

Grizzly Bear – Two Weeks

Megértem azokat, akik nem tudják elképzelni, hogy egy amerikai zenekar saját stílusában lejátssza az Arcade Fire-t. Hiszen a kanadaiak voltak azok, akik a legmeggyőzőbben tudták bebizonyítani az elmúlt tíz évet tekintve, hogy a klasszikus és a könnyűzene közti határ bizonyos pontokon nemcsak hogy minimális, de át is törhető. Mindössze két nagylemez (a 2006-os Funeral és a 2007-es Neon Bible) és jóval több – beszámolók alapján elementáris erejű – koncert kellett hozzá, hogy a kortárs klasszikusok között emlegessük már most a Win Butler által vezetett zenekart. És ez nem csupán a hype. Az Arcade Fire csak olyan dolgot hajtott végre, amely rengeteg zenekart tett ismertté ebben az évtizedben: keverte a stílusokat. Nem áhítatos indie rockot hallunk albumaikon, hanem a hagyomány templomi zenék perspetívájából írt szerzeményeket. Butlerék fellépése nem is jöhetett volna jobbkor: amikor a bohém angolszász rockzene nemcsak kiheverte az Oasis elsúlytalanodását és a Blur elnémulását, de olyan zenekarokat adott a világnak, mint a sivatagszéli aranyifjak életét tökéletesen megfogalmazó Killers Hot Fuss-sza, az elektronika és rockzene homéroszi arany középútját megvalósító Kasabian azonos című albuma vagy a mainstream popzenébe új hangon beleszirénázó Klaxons debütálása. A bulizó fiatalság háza előtt pedig megállt az Arcade Fire, bekopogott, és megkérdezte, hogy hívő-e a társaságból valaki.

Az Antlersről bizton mondhatom, hogy ők hisznek valamiben a zenéjükön túl, és ez visszasugárzik Hospice című albumukba. Mert lehet hatásos és elsöprő erejű számokat írni, de az ember általában érzi, hogy egy zenekar csak akar valamit igazán mondani, vagy képes is rá. A Hospice nem fárad el sehol, nincsenek kiugrásai, se slágerei. Mint egyetlen, stabil szinuszjel, halad végig működése során. Mint egy jó regény, amelynek olyan erős a gondolati magva, hogy nem hagy gyenge, elvarratlan szálakat maga után. Így a Hospice sem teszi ezt: instrumentális prológusa megismertet a nyelvvel, amin az album beszél, majd a rákövetkező Ketteringben azzal a Peter Silbermannal, akinek átható orgánumát hallgatva már az első pillanatoktól biztos voltam benne, hogy itt a következő Antony Hegartyt (Antony & The Johnsons, Hercules & Love Affair) hallhatjük. Érzelem, érzelem, érzelem. Semmi hiba, semmi tisztátalanság.

A Fuck Buttons debütáló lemeze óta nem volt olyan album, amivel kapcsolatban egyértelműen ki mertem volna jelenteni, hogy ezt csakis a maga teljességében szabad hallgatni és értékelni. Nincsenek tételek, csak színtiszta emocionális rockzene van, amelyet csakis annyira egészít ki halvány elektronika és néhány folkzenei fogás, hogy segítse tökéletességét. Az év indie albuma. Ötös.