A !!! zenéje minden pimaszsága és vagánysága ellenére mindig is egy kicsit úri volt. Hiába énekelt Nic Offer vadul végigkefélt éjszakákról, hiába káromkodott céltalanul és ormótlanul, a kaliforniai sokfős társulat pont annyira elművészieskedve és intelligensen építette fel számait ahhoz, hogy egyszerű tarhálós punkok és kialakult ízléssel nem rendelkező MySpace-lányok még csak véletlenül se rajongjanak értük. Emiatt zseniális a zenekar 2010-ben is: új, Strange Weather, Isn’t It? című lemezükön sorra belefuthatunk tökéletes popszerkezetekbe, a körítés viszont ezúttal is megbolondítja a végeredményt annyira, hogy megint főleg a rajongók érezzék kielégítve magukat.

Sokkal több most a funk és jóformán semmi electropunk nincs a kilenc felvételben, ami biztosan köszönhető annak, hogy tavaly novemberben Jerry Fuchs, a zenekar dobosa tragikus hirtelenséggel elhunyt (az pedig pláne beárnyékolja az egészet, hogy ő volt a !!! második váratlanul elhunyt dobosa, az alapító Mikel Gius 2006-ban, szintén egy szerencsétlen balesetben halt meg), de valamilyen szinten bizonyára annak is betudható, hogy a tagok már-már nyíltan bevallva menekülnek az indie színtérről, ami csakúgy, mint a 2007-es Myth Takes albummal, most is sikerül. A Strange Weather, Isn’t It? az eddigi legszofisztikáltabb kiadványa a társaságnak, Offer ordibálás helyett szinte végig éneklésre kényszeríti magát, de nincs görcs benne egy pillanatra sem, és a zenészek is érezhetően jól hozzák középtempón is azt a bulihangulatot, amit 2004-ben és 2007-ben sokszor csak gépies elemekkel értek el.

Persze azért az elektronika benne most is a zenében, a Most Certain Sure végén például Offer hangjának visszhangzásából és egy gitárszólóból születnek organikus dub sávok. Mindazonáltal, még az előző lemezekhez mérten is kiemeltebb a hangszerek jelenléte, a kiállások és az egyéni megoldások. Több személyes teret adnak egymásnak a zenészek, így jobban kibontakozik egy-egy téma, de közben mégis képesek olyan frappáns húzásokra, mint a Jump Back végén, ahol az összhatás gyakorlatilag azt az érzetet kelti, mintha csak a szám közepén lennénk, azonban az egy hirtelen lehúzás effekttel véget ér, és izomból jön rá az Even Judas Gave Jesus A Kiss. Ez utóbbi dal nem csak hangszerelésből a Strange Weather, Isn’t It? tetőpontja, Offer is itt nyújtja a legtöbbet: az előadásmódja a Louden Up Now album legjobb pillanatait idézi fel, miközben az egyik legjobb dalszöveget énekli, amit valaha hallhattunk tőle.

Másutt is erős a mondanivaló: az AM/FM szakítás utáni egyedüllétről szól, amikor az ember legszívesebben annyira elmenekülne a világ elől, hogy rádión kívül nincs szüksége semmire (de még azok is túl sokat beszélnek), ráadásul az olyan részletek, mint a “She said you’re still just a boy/You’ve got a lot to learn/He said you ain’t no Helen of Troy/Even if there was another to burn”, vagy a Jamie, My Intentions Are Bassben a  “She said it’s always better to keep something hidden/And these days it’s hard/Ain’t nothing forbidden” még mindig azt a megfáradt, keserű amerikai költőt tükrözik, aki örökre elveszett Offerben. De még akkor is emberfeletti dolgokra képes, amikor a Hammerben elborul minden – a buli tetőfokára hág, mindenki rázenél mindenkire, a nők egymással smárolnak, ő pedig csak nemes egyszerűséggel azt kántálja megállás nélkül, egyre hipnotikusabban, hogy “Don’t stop, come on, don’t stop”. Négyes.

!!! – AM/FM