Mikor már a tömeggel araszoltunk kifelé a Tiger Lillies előadása után, aki szemügyre vette ezt a három fazont (vagy esetleg le is állt velük beszélgetni és fotózkodni, ahogy többen is tették), Martyn Jacques enyhén megkopott arcfestését leszámítva nem láthatott mást, mint három kedélyes embert, egy emberközeli zenekart. Ők nem húztak el munkájuk végeztével a backstage-be piálni, vagy csupán megszabadulni a rajongóktól, ahogyan általában a művészek teszik. És ami abban a pár órában történt, az valahol rendesen belekarcolt a magas kultúrába is. Hiszen az az abszurd és egzisztencialista színpadi dráma, amivel a Tiger Lillies showja rokonítható, lassan 60-70 éves tradíció, és olyan fazonok írásai alakították, mint Albert Camus, T. S. Eliot vagy az estét megelőzően sokat emlegetett Bertolt Brecht. Ennek fényében különös volt, mennyire gyorsan vissza tudott vedleni a Tiger Lillies emberekké, főleg azután, amit a színpadon műveltek.

A színpadkép nem árult el semmit, bár az egyik szélén meghúzódó theremin (illetve fűrész), a másik oldalon pedig a már említett szerencsétlen sorsú gumicsirke sejtetett valamit. Lényegében azt, hogy Jacques-ék atmoszférát akarnak teremteni, inkább mocskos történeteikkel és saját magukkal tölteni színültig a termet, mint holmi bazári díszlettel, bár egy másként elképzelt koncepcióban az is megfért volna a Trafóban. (Amúgy pirospontos ötlet volt Parti Nagy Lajos által fordított dalszövegeket osztogatni az előadás előtt.) Ebben a verzióban előzékenyen megvárták, míg minden lelkes műkedvelő helyet foglal, és csak a konferanszié megnyitója után léptek a színpadra, hogy megágyazzanak a hangulatnak a Williammel, ami kellemesen semmilyen nyitószám volt. Semmi meghökkentő, semmi váratlan, csak húzták a tangóharmonikát, mintha valami matinén lennénk, Martyn Jacques meg úgy vágta a műsor közben a pofákat, hogy néha már tényleg nem tudtam eldönteni, ezt valóban a arcával műveli-e, vagy a rajta levő kilónyi festék van segítségére létrehozni a torzszülötteket meghazudtoló grimaszokat.

Akkor még úgy tűnt, hogy ebben a sátáni matinéban Jacques lesz a Tiger Lillies ütőkártyája, de Adrian Huge dobos eleinte visszafogott hülyéskedése, majd a számok alatti és közti kiállásokban megejtett egyéni produkciói (a csúcs az volt, amikor a második felvonásban felállt kis székére, és egy gyógyszeresüvegből szerzett pirulákat köpködve “ütötte” hangszerét, meglepően jól tartva az ütemet) azt mutatták, hogy mint zenekar abszolút egyenrangúan funkcionálnak a tigrisliliomok. Adrian Stout nagybőgős kevésbé vette ki a részét a mókázásból (bár egyszer azért eljátszatták vele a Sátán szerepét), amikor azonban elkezdett szellemhangokot kioperálni kis fűrészéből, ő se tűnt sokkal bizalomgerjesztőbbnek.

Valahol a második felvonás közepén, a Bully Boys környékén kezdtem el azt érezni, hogy bármennyire is jól szórakozom ezen a három elmeroggyanton (Huge ekkor már túl volt egy teljes dobszerkószétverésen, amit egy bazinagy sárga kalapáccsal ejtett meg, illetve ekkortájt lőtte jelképesen agyon haldokló báránykáját Martyn Jacques…), nincs az a pénz, hogy én ezt lemezen elővegyem otthon. Bármennyire is begyakorolt fordulatokat tartalmazott valószínűleg a show, annyira koherens és sátáni volt ez a kétszer egy óra, amit egyszerűen nem ad vissza még egy sötét, viharos éjszakában hallgatott Tiger Lillies lemez sem. Igazamról csak akkor tudtam teljesen meggyőzni saját magam, miután láttam mindazt, amit a végjátékban műveltek: egy elképesztően “néma” és megerőltető dobszóló végén Adrian Huge nemes egyszerűséggel feldobta a talpát, Jacques rádobott egy rongyot, elnézést kértek a közönségtől, és talán ott is hagyták volna, ha nem tapsolják vissza őket. Így viszont a ráadásban feltámadhatott a sanyarú sorsú kartárs – disznóvá változva. Mi az abszurd dráma, ha nem ez? Az év előadása (nem koncertje!) mindeddig, remélem, jönnek jövőre is.