Az elképesztő zenei produkció, a hihetetlen fizikai teljesítmény és a lélegzetelállító látványshow hármasa az, amivel körvonalazni lehet egy Yamato előadás élményét. Zeneileg olyanok, mint egy tévedhetetlen metronóm, fizikailag, mint a fáradhatatlan szamurájok, a látvány pedig már inkább filmszerű, mint színpadi. És hogy ez az egész hogyan indul el lassan a hagyományőrzésből a new age-be, azt most megpróbálom elmesélni.
Mielőbb bármit is mesélni kezdek, muszáj előrebocsátani azt a mellékes infót, hogy azon szemét szerencsések közé tartozok, akik már másodszor láthatták a Yamatót élőben. Emiatt menthetetlenül van bennem egy összehasonlítási kényszer, hogy folyton összevetem a múlt heti Sportarénás előadást a két évvel ezelőtt Bécsben látottal. Ugyanakkor abból a szempontból jó ez, hogy nem csak egy pillanatnyi élményként tudom értelmezni azt, amit láttam, hanem belelátok egyfajta folyamatot, utat.
Először mégiscsak nézzük a múlt pénteki élményt. Egész napi izgulás, készülődés, fél órával előadás előtt érkezés, bejutás, fotósszakaszba integetés, fészkelődés, egysoros bosszankodás a ruhatár hiánya (és/vagy nem útbaejtése) miatt, színpadvizslatás, fények le, még egy gyors mosoly a telefonok kikapcsolására felszólító hang felismerése miatt, aztán karfa megragad, és ámul. Majd nagyjából ugyanez a testhelyzet másfél órán át.
A Yamato előadást nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van tíz arc (öt pasi, öt csaj), akik úgy néznek ki, mintha őrült módjára hadonásznának pálcikákkal, és közben playbackről valami rituális breakbeat szólna. Az elképesztó tempó mellett szinte szürreálisan hat a pontosság; az ember élvezi, de közben nehéz nem arra gondolni, hogy ez már inkább idomított fizikai teljesítmény, mint zenei tehetség. Pedig nyilván az: ritmusérzék, pontosság, koncentráció, szigorú fegyelem és figyelem. Ezek az alapok, amire épül az egész. Ez kicsit szárazan hangzik, de első körben valami ilyesmi is jön le, az ember még nem nagyon tudja, hogyan kellene feldolgozni, amit lát.
Ezt a kezdeti fázist töri meg hamarosan az első poén: a tízből az egyik nagyon nem úgy csinál valamit, ahogy kéne, persze nem veszi észre magát, aztán mire lassan leesik neki, addigra már röhög a közönség. Ez az első nevetés az, ami feloldja a kezdeti nehéz nyelést, és innentől (persze a sorra következő finoman elhintett poénok és hülyülések segítségével) már simán megy az egész. Egyszer az egyik dobos gyerekesen egyszerű ritmusok tapsolására tanítja a közönséget, majd dobolóversenybe keveredik egy másik társával; másszor három figura passzolgat egymásnak egy “zenegolyót”, amit azzal jeleznek, hogy akinél éppen van, annak hangosan szól az apró cintányérja, ami a kezükben van, a többieké halkan, majd egy csörrentés kíséretében mindig továbbpasszolják a labdát.
Az ehhez hasonló mókás megoldások és végig az arcokra kiülő játékélvezet (értsd: fülig vigyor, bólogatás) közben azért végig látszik, hogy az egész produkció minden egyes tizedmásodperce centire pontosan ki van számolva. Vérprofik, és egyértelmű, hogy ezeknek az embereknek ez tölti ki mind a 24 órájukat naponta. Egyébként a Bécsben velük váltott beszélgetés alapján ez tényleg így is van. “Mit csináltok egy nap? Reggel edzünk, aztán dobolunk, aztán kondizunk, futunk, aztán dobolunk, este még edzés, aztán alszunk, és reggel elölről. Na jó, és a szabadidőtökben mit csináltok? Hát, dobolunk. És amikor épp nem doboltok, hanem valami mást? Mást nem csinálunk, csak dobolunk.” Ennyi. Addig most nem megyek el gondolatban, hogy biztos, hogy jó-e ez az élet, és nem vágynak-e néha másra, most inkább csak megelégszem azzal, hogy én tökéletesen le vagyok nyűgözve.
A látványra érdemes még kitérni egy kicsit. Spotlámpák és teljes teret bevilágító fények összhangja adja azt a vizuális hatást, amitől az embernek abszolút az az érzése, hogy épp egy élő, 3D-ben holovetíett DVD-t lát, nem pedig egy hús-vér produkciót. Az előtérben egy dobos ül, egy fénynyaláb csak őt világítja meg, a színpad többi része teljes sötétbe borul; egyre fokozza a ritmust, húzza, feszíti azt a bizonyos húrt, majd egyszer csak a fény betölti a mögötte levő teret, és kilenc másik dobos száll be ugyanabban a pillanatban. Mintha arconlőnének egy ágyúval, ami a semmiből ugrott elő. Nagyjából ilyen váltásokkal operál az egész előadás, végig. Teljesen új tereket teremtenek a fények, a színek, a felületek, és közben megfogalmazódik bennem, hogy az egész annyira designos, mintha az egyik legújabb csúcs gadget formatervezője szabta volna össze. A színpadi elemektől a dobon át a logóig és a viselt ruhákig, minden, az utolsó szögig hibátlan, mint a hírbemondó vakítóan fehér fogsora.
Egyrészt írnék még az élményről többezer karakteren keresztül, másrészt pedig azt az erőt és érzést nem lehet leírni, amit akkor érez meg az ember, mikor a legnagyobb óriásdobra felugrásból ver rá teljes erővel a dobos. Az előadás címe az, hogy Shin-On, azaz Szívdobbanás, és nem véletlenül. A címadó részlet egyébként éppen az utolsó a hivatalos menetrendben (leszámítva a dupla visszatapsolást), és ezzel elérkeztem a másik mondandómhoz, avagy az úthoz, ahol bekapcsolódik Mr. Eno is. A gondolat abban áll, hogy amit két évvel ezelőtt láttam, teljesen autentikusan, “japánul” hangzott a samisen játékával és a dobok ritmusával. Igaz, hogy a show-val azért már némileg nyugati nyelvre fordították, de mégis eredeti volt. Most pedig mintha azt érezném, hogy ebben az újabb műsorban már sokkal erősebben van benne az a hatás, ami nem Japánból jön. Ami viszont a szép az egészben, hogy ez nem baj.
Az az érzésem, hogy egy ilyen produkciónak, mint a Yamato, megvan a maga életútja, tart valahonnan valahová, és ez így helyes, mert ha örökké, éveken át csak ugyanazt a tradíciókövető dobolást játszanák, egy idő után már elunttá válna. Ami engem illet, én örültem a záró számnak, a Shin-Onnak, amiben eddig nem hallott emberi hang szólal meg, és olyan éteri szólam, ami nem a színpadon jött létre. A dobok lassabb ritmusra kapcsoltak, és már nem egyértelműen uralták a teret, a műsort, hanem részéül szolgáltak a zenének, amit hallottunk. Így lett a pusztán dobolásból valódi zene, és erre mondom azt, hogy a Yamato belefutott a new age-be. Ez a rész már egyáltalán nem a keletet juttatta eszembe, inkább egy nyugatról valamiféle törzsi környezetbe szakadt embert, aki keresi az útját, az életét, a világosságát – olyan volt az egész, mint egy gyönyörű film soundtrackje. Egyértelműen más volt ez, mint amit eddig hallhattunk a Yamatótól, de egyértelműen tetszik, és azt mondom, igen, kell a továbbfejlődés, és ez egy nagyon jó irány.
(A fotókért köszönet Gothpunknak.)
Linkek: