Ha már úgyis belementem ebbe a banális szembeállítás-toposzba, tolok rajta még egy löketet: Snoop Dogg és Del anyagai jól vizualizálják, hol húzódik a határ a komolytalan és komolyanvehetetlen metafizikai fogalmai közötti, leheletvékonynak azért nem különösebben nevezhető határ. Doggieboy most vagy nagyon nagy tervező titokban, vagy szimplán így jöttek ki neki a dolgok, de az Ego Trippin’ felvezetéséhez jobban hozzá se állhatott: a 2006-os The Blue Carpet Treatment után masszívan kezdett, és benevezett a “Hogyan csináljunk magunkból totális hülyét, és írjuk ki magunkat végleg a társadalom hasznos tagjai közül?” versenybe, amit – tétre, befutóra – komolyabb rivális nélkül sikerült első helyen abszolválnia. (50 Cent majomfeje itt azért belelóg a képbe, de akkor is Snoop a király.)

De tegyük félre azt, hogy vajon hányszor és miért tartóztatták le a zsaruk Doggieboy barátunkat, úgyse tudnánk megszámolni – lássuk azt, hogy miért hadovált ez az egyharmad láma-egyharmad joint-egyharmad ember Marvin Gaye zsenialitásáról és a tőle kapott ihletről az Ego Trippin’ előtt! Le se tagadom, én is akkor kaptam rá az új anyagra, amikor megláttam a Sensual Seduction videóját valamelyik zenetévén – először el se hittem, hogy Snoop Doggot látom, és közben ezek a témák mennek. Zseniális! Annyira furcsa, annyira izgalmas, annyira merészen ízléstelen volt, hogy tudtam, nekem kell az Ego Trippin’. Még bele is illett a képbe a művész úr azon nyilatkozata, hogy ő bizony komálja Marvin Gaye-t meg Curtis Mayfieldet, és egyébként is, ő a legártatlanabb teremtés a világon, az a bunyó a Heathrow-n is csak egy kis félreértés volt, spongyát rá, jöjjenek inkább az elektro-funk alapok, a lazázás meg a csajok. Én meg jól elhittem.

Snoop Dogg – Sensual Seduction

A valóság az, hogy Snoop ahhoz már túlságosan is szétszívta az agyát, hogy összehozzon egy egész lemezre szóló koncepciót, és úgy általában, összerakjon valami komolyabbat egy hatéves gyerek szintje fölött. Hiába ment itt a duma, az Ego Trippin’ 77 percen felüli játékideje legyen az első figyelmeztető jel a hiphop/rap kedvelőinek: itt valami nagy gáz készül. A hatodik számig, a már említett Sensual Seduction/Sexual Eruption-ig kell várnunk, míg egy élvezhető számot hallhatunk. Egészen addig Jay-Z haloványabb számainak hangulatában kell úszkálnunk, a színvonal a borzalmas és a középszerű között lavírozik. Diszkóhangulatként kapunk pár béna effektet, azokat is rendszerint rosszkor – ezeket a számokat már most nyugodtan törölhetjük, másodszori hallgatásra is szarok lesznek.

A Sexual Eruptionnel is csak épp’, hogy kikecmergünk a gödörből, nem jön semmilyen, katarzissal akár csak távoli kapcsolatban álló dolog. Érkezik pár egész frankó szám (Cool, Sets Up), aztán elcsodálkozunk, hogy egyetlen track erejéig tíz évet lehet visszaugrani (Staxxx In My Jeans), aztán szerintem a többség az ultrakiakasztó, Everlasttel előadott My Medicine-nél dobja be törölközőt. Pedig a végén még kaphatnának egy tényleg szuper számot, a Can’t Say Goodbye-t, ami még letagadhatatlan 2Pac-parafrázisként is az album egyik legjobb pontja. Többek közt ennek a dalnak is köszönhető, hogy végső értékelésként nem osztom ki az első kettesemet, maradok egy gyenge kétharmadban, hátha találok még valami kósza értéket ezen a sikerületlen, összecsapott albumon.

Nem vágod, kedves olvasóm, Del Tha Funkee Homosapient? Dehogynem vágod, kivéve, ha az ezredforduló óta egy barlangban élsz. Ő az a srác ugyanis, akinek alaposan benne van a keze abban, hogy a Gorillaz viccbanda státusza zenei érvekkel is megkérdőjelezhető. Ő nyomta ugyanis a reppet a Clint Eastwood és a Rock The House című, a világ legvalószínűtlenebb slágerei kategóriában jó eséllyel induló opuszokban. Félretéve a Gorillaz zenei örökségének megvitatását, ezek bizony kurva jó számok, elsősorban Del szövegelésének köszönhetően. A srác nagyon érzi az ütemet, a hangja egyedi és felismerhető, így nem vágom, hogy tehetséges volta ellenére miért az underground és a mainstream határán egyensúlyozik még mindig, különösebb siker nélkül. (Te amúgy mit szólnál, ha egy komolytalan rajzfilmfigura maszkjában hallanád magad naponta százszor minden rádióban, és tudnád, hogy ettől alig lesz ismeretebb a neved?)

Pedig a Both Sides of Brainnél gyengébb lemezek is röpítettek már világsztár státuszba rappereket, arról nem is beszélve, hogy a Deltron 3030 nevű Del/Dan The Automator/Kid Koala projekt mind koncepció, mind zeneiség szempontjából az ezredforduló utáni hiphop egyik csúcsteljesítménye, még a Pitchforkmedia is behalt tőle anno, pedig ők nem borulnak be általában ilyen stílusú lemezektől.

Az Eleventh Hour hivatott tehát arra, hogy helyre tegye Del renoméját, és biztosítsa a helyét az undergroundból feltört valódi szövegelők között – de egy ilyen utat nehéz megtenni egy véleményes albummal. Igen, véleményes album az Eleventh Hour. Tulajdonképpen nehéz rajta kifogásolható momentumot találni, de mégsem működnek igazán a dolgok albumszinten. Del nem változott semmit, ugyanolyan jól, “funkee-san” tolja, benne van a játékosság a hangjában, a zenei alapok néhol kifejezetten szórakozatatóak, de mégsem ez az az album, ami Delt megnyugtatja, hogy “na, végre egy lemez, ami minden kritériumnak megfelel”. A Both Sides of Brainben sokkal több spiritusz, több csavar volt, zeneileg is felnőtt, kiforratlanságában is frankó. Az Eleventh Hour talán alapjaiban múlja kicsit alul elődjeit, alulminimalizált, pszeudo-chillout háttérzenékkel pedig nem lehet új világokat meghódítani. Sokat hallgattam, szerettem is, de ez így akkor sem az igazi. Háromnegyed, ti meg vegyétek elő a Deltron 3030 lemezt, még mindig aktuális, még mindig szuper.

Del Tha Funkee Homosapien – Workin’ It