Amikor tíz-tizenkét éve, egy ausztriai osztálykirándulás szürreális pillanatában az utolsó megmaradt euróimat egy lemezboltban költöttem el, nem voltam még különösebben tudatában, hogy éppen egy darabot veszek a rock örökké málló emlékművéből. A narancssárga borító legalább annyira volt taszító és egysíkú, mint amennyire izgalmas és hosszan vizsgálható: a fólián túl meg ott volt az egyetlen lapból álló, kibontható artwork, a direkte szarul tördelt, nehezen olvasható szövegeivel, az elnyújtott zenekari fotóval. És azzal a nap-logóval, amelyet az énekes Layne Staley saját kezűleg rajzolt, és szimbolikus részévé vált az Alice in Chains legendájának.

Hozzánk tényleg minden később ér ide. Míg az ezredforduló környékére már a nu metal fölött ment a fújolás, a grunge még éppúgy jól elvolt a mi rádióinkban, pörögtek a Pearl Jam–Nirvana–Soundgarden kazetták szalagjai – nem is szívesen engedtek be minket az iskolarádióba. A Dirt azonban nem pörgött annyit, mint az előbb említettek. Nem volt könnyű már az ismerkedés se vele – sokszor nekifutottam, hogy végigrágom, és mégsem. Minden, amit előtte hallgattam túl egyszerű, túl hétköznapi volt hozzá képest, pedig én sem a kereskedelmi rádiók előtt nőttem fel. A Dirt már a legelső másodperceitől kezdve olyan belső sötétséggel, kételyekkel, kínzó gondolatokkal teli riffeket zúdított hallgatójára, hogy tulajdonképpen érthető, miért akarnak most oly kevesen megemlékezni, hogy 20 évvel ezelőtt egy mestermű született.

Azok a kevesek, akik szeretik és tisztelik az AIC-t, nem is kételkednek a jelzőben. A ’90-es évek első két éve Amerikában gőzerővel Seattle-ről (és persze a hamar szitokszóvá vált grunge-ról) szólt, 1991-1992 alatt sorban jöttek ki az említett Nevermind és Dirt mellett olyan lemezek, mint a Pearl Jamtől a Ten vagy a Stone Temple Pilots Core-ja (ami ráadásul egy napon jelent meg a Dirttel), arról nem is beszélve, hogy a sokszor elhallgatott Mother Love Bone már 1990-es lemezével megadta az alapokat ehhez a hangzáshoz. A hangzáshoz, amely az említett években gyakorlatilag leigázta az MTV-t, az amerikai rádiókat, és első komoly ellenségképként tűnt fel a “hagyományos” rockzene kedvelői előtt. A továbbiak ismertek – Kurt Cobain teteme még ki sem hűlt, de az MTV már kóstolgatta azt, amit később nu metalnak neveztek el a műfajgyártók.

Hogy a hangzásnál újra felvegyük a fonalat: a Dirt volt az a lemez, amely nem illett ebbe a képbe. Az első másodpercével gyakorlatilag berobban a hallgató fülébe a Them Bones: egy igazi fricska azoknak, akik a grunge-ról a Nirvana felől szereztek tudomást. Az énekes Staley kiáltásai, az őrlőszerkezetként támadó gitárok, az igazi gitárfenomén Jerry Cantrell által már az első perc után eltolt szóló – mindössze két és fél percbe több dolog dög és íz fért, mint más zenekarok egész albumaiba. A Them Bones olyan felütés, mely után egyértelművé válik, hogy a metál és a grunge nemhogy nem két szembeálló stílus, de abszolút egyívású lehet. A második Dam That River csak kiteljesíti ezt a képet, és még jobban behúz az albumba. Staley sosem volt klasszikus, nagy énekes, azonban hipnotikus erejű frontember: üvölt, énekel, mekeg, kiáltozik, mintha éppen a pokol egyik bugyrában kínozná pár bukott angyal. Az ő bukott angyalai a grunge-éi is: a drogok.

A Dirt amellett, hogy a műfaj kivételes kulcsalbuma, a legőszintébb drogos lemez is egyben. A ’92-ben a szerekkel már masszívan küzdő Staley pokoljárása az album, melyen Jerry Cantrell gitáros mellett az azóta szintén elhunyt Mike Starr basszusgitáros és Sean Kinney dobos kísérte őt a halál folyóján. Szüntelenül a józanság és a teljes talajvesztés között lebegünk: a Down In a Hole mézédes dallamai éppúgy hiteles díszletek, mint a Sickman őselemi punkos robogása. Talán egyedül a félúton feltűnő, Cantrell apjának címzett The Rooster lóg ki a lemezről józanságával, de ez annyira megnyugtató pillanat ebben az tripben, kötve hiszem, hogy valakit zavarna. Főleg úgy, hogy a sorra érkező Junkhead a teljes ellentét, a legmardosóbb szorongás esszenciája, mind zenei, mind szövegek szempontjából. Staley talán itt (vagy a tényleg mekegésszerű énekkel kísért Godsmackben) nyújtja a legkevésbé emberinek ható dallamait.

A címadó Dirt rámutat arra is, hogy az egyszerű napszítta rockzenéből is rengeteg van ezen az albumon – meg persze sokadszorra bizonyítja, hogy a kevesek ikonjává váló Staley mellett Cantrell volt a ‘Chains képletének másik sikerfaktora. Szerintem sok gitáros adná szabadon választott testrészét ezekért az egyszerre kreatív, hangulatos és fülbemászó témákért, a brutális szólókról nem is beszélve. Starr és Kinney csak hozzájuk képest halványabbak, bár az is igaz, két ilyen egyéniség mellett nehéz kiugrót alkotni. Mindenesetre Kinney dobolása az utolsó előtti Angry Chairben és a záró Would?-ban még jobban a fülemben van, mint bármi más az albumról. S ha már a Would?: lehet-e egy ilyen kétségektől félőrült, a drogok gyilkos angyalaitól rémült lemezt mással zárni, mint egy költői kérdéssel? Ez már valóban a Pokol tornáca. Aztán csak a csönd marad.

Alice In Chains – Would?

Staley drogfüggősége miatt az egyre nagyobb sikereket elérő AIC lemondani kényszerült a Metallicával tervezett turnéját; ha arra elmennek, talán ma sokkal többen, sokkal inkább ismernék a grunge legsötétebb és legőszintébb lemezét, amelyen még a metál félisten Tom Araya (Slayer) is tiszteletét teszi az ördög képében (a Godsmack és Hate To Feel számok között). Később még összeszedik magukat egy EP-re (Jar of Flies) és még egy nagylemezre (Alice In Chains), végül lényegében belátják, így nem megy a közös munka. Layne Staley sokadik napja oszló holttestét 2002. április ötödikében találják meg a lakásában, a halál oka – mi más lenne – túladagolás, ahogy korábban menyasszonyát is az aranylövés vitte el.

2009-ben aztán újjáalakul az AIC, új énekessel és Mike Inezzel a basszusgitáron. A kritika meglepően jól fogadja az új felállással készült lemezt, ez azonban már inkább Cantrell magánszáma. Az Alice in Chains – és a Dirt – megismételhetetlen. Húsz év alatt volt idő belátni.