Mikor először betesszük a lemezt, ne figyeljünk semmilyen külső hatásra. Jobb ha még a filmet sem nézzük meg előtte. Egyszerűen csak próbáljuk meg elképzelni milyen is lehet az a bizonyos tökéletes hely, melyről most ez a lemez próbál mesélni nekünk. Bizarr és különös, mintha csak a ’40-as évek New York-ját járnánk valamelyik sötét éjszakán. Gyéren megvilágított utcák, az egész nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul minden második plakátról egy fura tekintetű, hátranyalt hajú hülyegyerek bámul ránk. Ahogy haladunk beljebb az utcákon, egyre halványabb, ködösebb lesz minden, az alakok elmosódnak. Egy víziószerű utazás veszi kezdetét, ahol a vadnyugat és a nagyváros határai egybemosódnak egy kis olasz modorossággal.

A lemezt egyszerűen átjárja David Lynch Twin Peaks-ének hangulata. Mármint a filmzenéé – bár a filmmel sem tévedünk nagyot. Néha az az érzésem, hogy az egész csupán Angelo Badalamenti kiadatlan dalai, amelyeket most Patton újraértelmezésében hallhatunk. Nem csak az ismét túlontúl erőltetett taljánsággal van a gond, mindinkább a zenei egysíkúsággal. Kellemes jazz, néhol egy-egy eltévedt country téma, amelyek mind ismerősek lehetnek már valahonnan. A fentebb említett párhuzam felállításához pedig még zenei szakértőnek sem kell lenni, elég csak ismerni a sorozatot. Emellett egyébként érezhetően erős hatást gyakorolt Pattonra John Zorn is, akivel nem egy lemezen kollaboráltak az utóbbi három-négy évben.

Ez amolyan egyszer elmegy kiadvány, nem is csodálom, hogy nem lett akkora sikere. Harmadik szólóanyagán végre megmutathatta volna “A hang”, hogy nemcsak featuringre és kollaborációra hivatott, sajnos azonban most csak egy feldolgozásszagú valamit kaptunk, aminek se eleje, se vége.

A Perfect Place trailer, Mike Patton zenéjével a háttérben

Linkek:

• Mike Patton @ MySpace
• Mike Patton @ Wikipedia
• Ipecac @ home