Ennek az új rovatnak szándékosan egy olyan borítót szántam elsőként, aminek a zenei tartalma közel áll hozzám. Persze, hogy a technóról van szó, és lehet, hogy ti sem elsőre, sem sokadikra nem vesztek észre semmi különöset Efdemin mixlemezének coverén, de bennem mégis gondolatok hadát indítja meg legalább két hónapja – amióta először megláttam.
Ehhez talán tudni kell értelmezni a címet, ami nagyjából annyit jelent, hogy “Folytasd úgy, mintha nem lennénk a szobában”. Számomra pont ez tetszett meg a technóban először, amikor még nagyon fiatal voltam. Minden egyes zenén éreztem, hogy olyan helyeken írták őket, mint mondjuk az én szobám, és tudtam, hogy ha nagyon akarnék, akkor idővel én is tudnék ilyen felvételeket komponálni. Természetesen végül nem lett semmi az egészből, de a stílus iránti szerelmem még mindig tart és lassan elhiszem, hogy örök életű lesz. Persze ma már a technót nem magányos fekák írják Detroitban, hanem kész alkotóközösségek dolgoznak azon, hogy folyton elhozzák a legújabb és legizgalmasabb hangokat, de nincs miért panaszkodni: a zene a mai napig él és virul.
Efdemin: Carry On – Pretend We Are Not In The Room
Tavaly boldogan vettem meg a Black Dog Book Of Dogma című, korai számaikat először cd-re kigyűjtő válogatását, amiről természetesen az 1989-es Virtualt már régóta ismerem, de tavaly merültem csak el benne igazán. A lényeg, hogy a mai napig képes hipnotizálni a szövegével, noha az csak egyetlen mondat: “Alone, I’m sitting in my room, imagining the future”. Erről szólt a techno akkoriban, és hiszek abban, hogy vannak emberek, akik mind a mai napig ugyanígy viszonyulnak a stílushoz. Én is sokszor így érzek, és próbálom elképzelni, hogy 1989 után még húsz évvel később is formába lehet önteni egyszerű négynegyedekkel és minimális textúrákkal azt, amit a következő pár évtized hoz. Hálás vagyok azért, hogy Efdemin képes nem csak emlékeztetni a Black Dogra, de egyben rámutatni a techno múltjára és a jövőre, független attól, hogy tudatos volt-e részéről ez az utalás, vagy csak a véletlen műve, netán valami kiöregedett technofanatikus dizájneré a kiadónál.
Lehet egyébként, hogy ez az elektronikus zene evolúciós mozgatórugója? Egyedül kell lennünk a szobában, és kiírni mindent a fejünkből, hogy aztán ezt mások értelmezni tudják és reagáljanak rá? Közösen nem megy, muszáj abban a hitben élnünk, hogy egyedül vagyunk? Talán. Talán nem. Talán a táncteret sem egy nagy feketeségnek kéne látni néhány fura alakkal, és többször annyi láthatatlannal, mert egyszerűen ez így nevetséges – de én speciel a technót akkor is ezért és így szeretem annyira, amennyire, és ezért jelent nekem annyit, amennyit.