A 2010-es Sziget zárónapján egy fonálra csavarodott fel minden programtervem, aminek a vége ötszörös tengerészcsomóval volt ráerősítve a Fear Factory koncertjére. Így aztán sikerült kihagynom több tervezett kilométerkövet, helyette érintettem pár random érdekességet, és végül ott volt a katarzis, ahol annak pontosan lennie kellett. Így zártuk egy hibátlanra kerekedett estével az idei Szigetet.
Úgy terveztem, hogy már kora délután kimegyek a Szigetre, hogy szemezzek kicsit a délutáni programokból, de egyrészt nem nagyon volt a nappali dolgok között olyan, ami lázba hozott volna, másrészt az esőt ígérő felhők is inkább kényelmes vízszintben tartottak. Végül délután 5 magasságában sikerült nekimenni a fesztiválnak, első programként pedig a Skip The Use koncertjét lőttem be. Ennek az a nem kevéssé meglepő esemény tett keresztbe, hogy már ilyen délutáni időszakban megtelt a csomagmegőrző, úgyhogy hülye módon azzal kellett egy órát tölteni, hogy megtudjam: a többi is tele van. Így például a táska nem került leadásra, ellenben érdekes dolgokat láttam, míg próbáltam a dolgot abszolválni.
Először még a világzenei nagyszínpad felé menet találkoztam egy Civil Faluban ideiglenesen letelepedett hippi csapattal, akik a vasakból tákolt, környezetvédelmi elrettentő célzattal felállított Carbon Saurus tövében adtak ad hoc koncertet. Ahogy elmesélték, ők folyton úton vannak, csak biciklivel turnéznak, és még a dobszerkót meg a bőgőt is össze tudják csukni olyan verzióra, hogy azzal könnyen lehessen közlekedni. Így járják a világot 3 éve, és ez az ő pozitív példával harcolásuk. Azt mondjuk megnézném, mikor indul neki Lady Gaga egy világ körüli turnénak bringával, de persze ne legyünk pesszimisták, egyszer majd ő is felvilágosul – ezt már nem a hippik mondták.
Aztán már a keleti part felé haladva sikerült érinteni Jr Brown & High Grade Band koncertjét a reggae színpadon, ahol stílszerűen napbarnított lányok pörgettek egyébként goás party toynak tűnő eszközöket, és teljesen stílszerűtlen robot hosztesszek szolgáltak ki a kapcsolódó italpultban. Az egyébként teljesen magyar, de angolul előadó zenekar belátható közelségében pedig afro-magyar hölgyek fontak afro-hajviseletet mindenféle nemzetű népek fejére. Fura egy helyszín ez a “reggae falu”, na.
Dave Wyndorf (Monster Magnet)
Az első csomagmegőrzős geller után kellett épp begyűjteni a második boroskólát, ami viszont már a Budapest Jazz Club színpadánál esett meg, méghozzá nagyon kellemes környezetben. A színpadon épp a Tóth Viktor Tercett fújta a névadó szaxofon vezényletével, előtte a fűben gyerekek ugráltak, kicsit arrébb pedig nagy üzemben ment a még éppen fent lévő nap fényében fetrengés, ücsörögve olvasás, jazzdobolásra hekizés, és hasonló mérhetetlenül chill-orientált tevékenységek. Ez a helyszín a Bahia színpad kivonása óta a mentsvár a Szigeten, ahova mindig jó megtérni, mert itt totál más időszámítás működik, mint bárhol máshol.
Persze elsősorban nem ücsörögni jöttem, úgyhogy indulni is kellett tovább, és végül némi jövés-menés után az első rendesen tervezett program, amire eljutottam, a Monster Magnet koncertje volt. Azt kell, hogy mondjam, hogy az aszfaltdöngölő truckdriver metál sivatagi különítménye speciel inkább festett klasszikus heavy metal zenekarnak, és sajnos, ami a hangosításból kikeveredett, az sem volt sokkal több ennél. Szerencsére előkerültek olyan számok is, aminek már a ritmusalapja önmagában volt olyan, hogy az fókuszálta a figyelmet, és sikerült eszmélni, hogy oké, tényleg ott vagyok, ahol akartam lenni, meg felcsendültek ismerős dalok, amik már vezették a fület. És a megfelelő dramaturgiai csúcsponton ellőtték a Space Lord puskaport, amire mindenki kórusban mondta, hogy motherfucker, és akkor az univerzum rendje nagyjából helyre állt.
Nem vártam meg a stoner csapatás végét, hogy legalább valamennyit elkapjak, a kezdésileg ugyanakkorra kiírt Die Antwoordból is. Idén másodszor érkeztek Magyarországra a zef nagykövetei, ami dél-afrikai hiphopnál szerintük sokkal több, konkrétan “when you’re on full flex”, meg egyébként talán az európai rave és az amerikai gengszter hiphop ötvözetét gondolják bele. Az év hack csapata persze most is kitett magáért: Ninja mc epikus teste félmeztelenül feszült meg mind a másfél deka véletlenszerűen rátapadt izommal és “pretty wise” tetkójával, miközben Yo-Landi underboobot villantó pólóban és passzentos-csillogós fitness nadrágban ugrált fáradhatatlanul. Viszont a javukra legyen mondva, hogy amellett, hogy bevetnek minden populista eszközt az idiótaságuk népszerűsítésére, tényleg súlyos partizenét prezentáltak. Abból a szempontból pedig áll a zászló a zefnek, hogy elmossa a határokat ritmusképlet szerint csoportosuló frontvonalak között, mert tök mindegy, hogy négynegyed vagy tört ütem szól, mikor az ember heréit így masszírozza a basszus. Zárásként még óriás állatfiguráknak is beöltöztek, és úgy nyomták le a Doosdronkot.
Visszataps, ha volt, azt már nem volt idő megvárni, mert nyargalni kellett vissza az MTV sátorhoz, hogy a lehető legkevesebb maradjon ki a Fear Factory koncertből. Nem emlékszem pontosan, mikor csatlakoztam be, meddig voltam ott, vagy hánykor lett vége, arra viszont határozottan, hogy az egész élmény egy összefolyt masszává vált, amiben csak a lüktető, centire kiszámolt ritmusokkal operáló metál létezett. Kifejezetten pozitív volt, hogy nem erőltették az új albumot, ami pedig akár teljesen rendben is lett volna, lévén hogy aktuális, és még ráadásul nagyon jól is sikerült, mégis visszanyúltak egészen a gyökerekig, és promóciós szempontok helyett abszolút a közönségnek játszottak. Emellett olyan érzésem sem volt, hogy egy rutinból ledarált setlistet adtak volna elő, mert egyrészt ők is rendesen zúzták végig, másrészt el lehetett kapni egy-egy szám között olyan mosolyokat az énekes Burton arcán, ami arról árulkodott, hogy tetszett neki is a buli és az aktív közönség. Mivel ez volt az első alkalom, hogy élőben hallottam őket, külön élmény volt az első sorokban csápolni a koncert teljes hosszában, ahol vagy fél órányi videó anyagot is felvettem, úgyhogy ebből remélhetőleg egy videocast még kiesik valamikor a következő hetekben.
Burton C. Bell (Fear Factory)
Terveztem még, hogy éjfél magasságában megnézek egy Volkova Sisters-t a Cökxiben, de a Fear Factory nem hagyott bennem egy csepp energiát sem, úgyhogy némi sétálgatás után hazafelé vettem az irányt. Aztán mikor becsuktam magam mögött az ajtót, és öt perc múlva elindult a felhőszakadás, éreztem, hogy ez az este így volt tökéletes. Kössz Sziget, találkozunk egy év múlva.
Linkek: