Olló és fésű. Egy átlagos fodrászvizit kötelező kellékei, felváltva vágnak és simítanak. Első gondolatra mintha teljesen különállóan működnének, valóban azonban ugyanaz a kéz dolgozik és/vagy alkot velük. Az Akkezdet Phiai új, Kottazűr címre hallgató duplaalbumának egyes korongján egy olló ikonja található, a másodikra pedig egy fésűt nyomtattak a készítők. A phiúk összemelóztak egy édes múltidézésre és néhány smileyra jó lemezt, majd alkottak egy másikat, ami sokáig bent fog ragadni a playerekben.
A Kottazűrt tényleg nem lehet egy darabban kezelni, ki is verem gyorsan a fejemből, hogy valami túlerőltetett “az olló és fésű más dolgok, de a végén együtt építik fel a hajat” végkifejletre futtassam ki ezt az írást. Annyi közük van egymáshoz, hogy mindkettőn ugyanaz a két hang szólal fel és beszél rímekben. Az ilyen mértékű huszárvágás jó gondolatnak tűnik Újonc és Said részéről. Az elmúlt években felfejlődtek arra a szintre a magyar zenepiacon, hogy egyszerre várják el a korábban rájuk pörgött rajongók a virtuóz nyelvcsavarást, és az időközben őket megismerő és megszerető, intellektumuk alapján mégis valamit hiányoló közönség a mély érzésű rap-költészet fúziót.
Az Olló-lemez egy zenei utazás a kilencvenes évek Keleti-partjára, csak éppen a tűzforró nyári estébe pakolt Blaha Lujza tér jelenik meg rajta szövegileg. A samplerezett alapokat egy kivétellel Said jegyzi, az az egy Slow-beat (30-Semmi) pont arra jó, hogy némi levegőért átsétáljunk néhány blokkot Harlemben a RZA univerzumból az Onyxhoz. Az Intro eklektikus medleyje után (felcsendül többek között a Subscribe, az Anima Sound System, a Zuboly és az Irie Maffia is) némi csalódás is ez az egy síkon menetelés, gyakorlatilag ugyanazt halljuk 50 percen keresztül rotálni: végeláthatatlan szóképek egy üdén csordogáló ütemre.
Miután az elmúlt mondatokból kiderülhetett, hogy az első bekezdésben kettéosztott rajongói táborban kifejezetten a második csoportba tartozom, tényleg nem tudok sok okosat írni ezekről a trackekről. Annyi szabad-kreatív nyelvcsavaró fragmentum van benne, hogy nincs az a blogszolgáltató a világon, amelynek a karakterszámlálója ne akadna ki a felsorolásuktól. A régi fanek imádni fogják, és valószínűleg ez a térfél fogja a múló nyári utcaszlengek tömegét is kibocsátani hamarosan. Kérdés, hogy átérzed-e? Jó hallani az NKS srácokat a számok között (a Karszalagban Nospa, a Rámnémetnemlelben pedig Zenk featel), de ők sincsenek csúcsformában, Zeek viszont egyenesen irritáló az NTN-ben. A Nyugat 100-zal elkezdődik a korábbról ismert acapellák és slam poetry versek megzenésítése, a második albumra is jut néhány belőlük.
Általánosságban az az érzésem, hogy nem áll jól nekik ez a hiphopos kontextus, sokszor az mc-k sem érzik igazán, rappelés helyett olyan, mintha mesét mesélnének bennük. Nem meglepő módon az első lemez legjobbja egy retrospektív. A 06-1-996-2010 úgy ad személyes helyzetjelentést a múltba, hogy bennünk is elindítja az emlékek sorát: vajon milyen volt a világ a kilencvenes évek közepén, és mit mondanánk akkori önmagunknak? Ez az, megvan a pulzus, nyargaljunk is át a másik lemezre!
A Fésű-lemez a tavaly ilyenkor kinyomott Zenebuddhizmussal kezd, amely képi és szövegi egységét nézve úttörő dal. A második lemezen a “30 év az pont jó, olyan szexi mert tripla X / Porból lettünk és pornó, a sok túlélés, mi sírba visz” sorokkal kezd be Újonc, ami azonnal véget vet az eddigi könnyed nyári flashelésnek, és befordulásra sarkalló, kellemetlen őszi szeleket fúj a hallgató fejébe. Az egymásra licitáló szóképeket egy pillanat alatt felváltják a gondolatébresztő versek, a sorok között ugyanúgy megkapja a magáét a hazug, profitorientált vallási közösség (Egy ház), az egymástól cyberlétében elidegenedő Y generáció (Tojour), a történelem fatalista esetlegessége (a második videót adó Hisz sztori) mint Budapest (Budepesmód). Ha az előző album szinte teljes egészében a júliusi Blaha volt, akkor a Realistic Crew közreműködésével készült Let’s bagó egy leharcolt márciusi villamosmegálló a Népszínház utcában, annak összes állandó karakterével.
Nagy erény azonban, hogy mielőtt még túlságosan elöntené a depi a Kottazűr második felét, mindig beérkezik egy gyönyörű szerzemény, ami reménysugárként pislákol a nagy kelet-európai mocsokban. A Sadantos Kunert Péter gitárjátékával aláfestett Sprint egy eddig hazánkban még sosem hallott egybeolvadása az easy-listeninges triphopnak és a rapnek. Said itteni refrénje olyan metaforát fest fel, ami sokadik hallásra is hátborzongató: “Nem látok temetőt, nincs hol hajtanom fejet / Mégis nézi egyik szemem a sírt, a másik a nevet”. Ezüstéremre volt elég.
Az album, sőt, a teljes duplaalbum legjobbja ugyanis a Cadik clap beatjére készült, Senát és Zeeket is a sorok közt tudó 5 Terem. A producer a napfelkeltét varázsolta ütemekbe, csakúgy mint saját Basic albumának csúcspontján, a Don’t Look Backen – csak éppen egy 20-30 perccel korábbi stádiumban. A keleti fény lassan, kicsit tán búsan is, de annál határozottabban világítja be a fáradt nagyváros utcáit, erőt sugározva az új nap új kihívásaihoz. Sena refrénje slágergyanús, illetve először hallhatjuk magyar verzét rappelni. A három srác nem akarja levenni a koronát a fejéről, meghúzódva osztják meg gondolataikat a viharok utáni csendekről. Szokták mondani, hogy a szépség viszonylagos és megfoghatatlan – pedig itt a példa, hogy néha egy mp3-mal is helyettesíthető. Összességében egyszerre kaptunk szépséget és faszaságot is, megérte hét évet várni Akkezdet Phiai második anyagára!
Akkezdet Phiai – Hisz sztori (Kis Kece)