Valamelyest beigazolódni látszanak azok a feltételezések, hogy az új évtized a ’90-es évek zenéinek újragondolásáról fog szólni. Ezek a tippek elsősorban az elektronikus zenére vonatkoztak, ahol voltak ugyan próbálkozások például a Hercules And The Love Affair és Calvin Harris részéről, valamint az előző évtized zajos poprock-zenekarai is egyre inkább letisztult, könnyebben befogadható rádióbarát dalokkal állnak elő – ami szintén tekinthető valamiféle visszafordulásnak, szemléletbeli váltásnak. Perpillanat azonban az egyik legnehezebben továbbgondolhatónak vélt műfajban, az R&B-ben körvonalazódnak a legjobban megragadható innovációk. Érdekes módon két egymással ellentétes irányú tendencia is kibontakozni látszik. Az egyik oldalra helyezhető remek példának R. Kelly tavalyi lemeze, a meglehetősen jó fogadtatásban részesült Love Letter, amellyel az énekes leporolva a műfajra rárakodott túlfűtött erotikát, annak tiszta, őszinte érzelmeken alapuló magját próbálta feltárni. A másik vonal pedig az előző évtizedben kialakult, folytonos megújulást sürgető blogoszférák felől érkezett. A How To Dress Well zajos, éteri búgás mögé bújtatott R&B-s dallamokat, James Blake pedig a dubstep felől próbálta megújítani a műfajt.

Ez a két pólus eddig elegendő távolságra volt egymástól ahhoz, hogy bármi zavar legyen, a szinte semmiből érkező The Weeknd lemeze azonban jól összekavart mindent. A House Of Balloons amellett, hogy indie-ből, hiphopból és lo-fi elektronikából összegyúrt zenéjére a hipsztereknek se lehetett kifogása, nem takargatva, szégyenkezés nélkül vállalta fel az R&B érzelmes, érzelgős énektémáit is. Mindehhez jött egy nagyon okosan kitalált, kevés, de felismerhető elemből álló sejtelmes imidzs, fekete-fehér erotikus és/vagy elidegenedett fotókkal, sok XO-jellel, pletykatémák, hogy akkor most mi köze van ehhez az egészhez a tavalyelőtt berobbant Drake-nek, és főleg, hogy ki a csuda áll az egész mögött. És el is érkeztünk ahhoz, ami a régi R&B híveinél kiverte a biztosítékot. Eddig amolyan közmegegyezésként jól működtek bizonyos, a régi típusú lemezipar során kialakult kimondatlan szabályok. Az R&B érzelmes, többé-kevésbé erotikus témáival a lemezipar naiv, jól reklámozható és szuperül értékesíthető szegmense volt. A Weeknd épp ennek ment neki, a műfaj formai eszköztárát felhasználva arról mesél, hogy nem pénz és szerelem van, hanem pénzért szerelem, majd az üresség. A készítő(k) által okosan mixtape-nek titulált House Of Balloons 9 trackbe összeállított 11 dala olyan, mintha egy összeállítás lenne néhány felhőtlen éjszakát követő reggelről, azok kiábrándult antitéziseként.

Mindez a hűhó mit se érne, sőt igazából nem is lenne, ha a dalok nem lennének ennyire jók, szinte már-már kifogástalanok, és még sokszínűek is. A remek választásnak köszönhetően nyitódalként szereplő High For This a minimál elektronikától jut el egy már-már himnikus refrénig, a drog-szerelem metaforikával játszó, fülledt What You Need még egy Siouxsie And The Banshees-hangmintát is felhasznál, a fájdalmas-belenyugvó Loft Music pedig egy Beach House-részlettel játszik el. Ezek az idézetek egyértelműen többet jelentenek puszta átvételnél, a House Of Balloons dalaiban tényleg megvan valami goth-os emelkedettség, árnyas és fányolos sejtelmesség is.

Elég nehéz kiemelni bármelyik dalt is a lemezről. Az egyértelmű, hogy a szívszorító gitárszólóval induló hiphopos Morning és a rideg Wicked Games a lemez slágerei. A kulcsdarabok azonban mégis talán a két kétrészes darab lennének; a szuper slágeres első részből nyomasztó hiphopba forduló címadó dal, és a The Party And The Afterpartyról, amiben aztán egymás mellé kerül minden: érzelmes ének és kiábrándultság, csillogás és ridegség, és ugye az este és a reggel, tárják fel legjobban a Weeknd lényegét. A House Of Balloons kiábrándult, törékeny dalaival mindenképpen ott van 2011 legjobb és legfontosabb lemezei közt.

The Weeknd – High For This

A Weeknd, vagy inkább méltatóinak egyik kritikusa, Alex MacPherson azt mondta, hogy a Weeknd sosem lesz képes, annyira intim és már-már kézzelfoghatóan emberi lenni, mint mondjuk Timothy Blood és V ’Til The End Of Time-ja. Hogy ez így van, vagy sem, azt ki-ki döntse el magának. Én mindenesetre úgy gondolom, a Weekndnek épp az az érdeme, hogy nem csak úgymond lerántotta a leplet az R&B-ről, hanem a műfajt úgy gondolta tovább innovatív módon, mind zeneileg, mind tematikailag, hogy valamit meg is őrzött a lényegéből. Hiszen a magányos hazautak, a másnapos ébredések éppúgy tartoznak hozzá a legvadabb partykhoz, ahogy az új R&B a régihez. Együtt van értelmük.

Tracklist:

1. High For This
2. What You Need
3. House Of Balloons / Glass Table Girls
4. The Morning
5. Wicked Games
6. The Party & The After Party
7. Coming Down
8. Loft Music
9. The Knowing

Borító: