Nemrégiben a Bootsie Quartet a Merlinben lépett fel és mutatta be DJ Bootsie Holidays In The Shade című lemezét. Az energikus koncert után volt szerencsém leülni beszélgetni Bootsie-val, a szép emlékű Silent Partner lemez készítőjével, aki sokat mesélt a zenéhez való hozzáállásáról, arról, hogy miként sikerült bekerülni az egyik legkomolyabb hip-hop kiadóhoz, és szóba került még a wonky is.
Amikor felvetem neki, hogy egy évvel ezelőtt még azon a véleményen volt, hogy neki nincsenek igazán rajongói csak hallgatói, ezzel szemben a Merlinben szinte minden számot hangos ováció fogadott, így válaszol: “Talán most ért meg a helyzet, nem tudom, hogy a jó kampánynak, vagy annak köszönhető ez, hogy a Pesti Est is mellém állt, … nem tudom, hogy minek lehet ezt tulajdonítani. Nem számítottam ekkorra hallgatóságra, ez valami olyasmi, ami új szintre emeli az egész produkciót. Úgy látom, fontos az, hogy legyen néhány kreditje az embernek, mint a CSI-sorozatokban való zenefelhasználás, vagy pedig az, hogy egy olyan kiadó álljon az ember munkája mögé, mint a BBE. Csak így bír érdemben működni a dolog. Régen nekem megrögzött mániám volt, hogy próbáljuk meg a lemezt egy olyan helyre vinni, aminek van nívója. Számtalan online és kisebb kiadónál lehet próbálkozni, de nem fog úgy működni a dolog, mint ahogy én azt szeretném vagy elképzelem. Ez nem önzés: mindenki pozicionálja valahova magát, és én ide pozicionáltam magam. Ezek nyilván elsősorban vágyak, de közben reális igények is.” Miközben beszél, látom rajta, hogy határozott elképzelései vannak a saját művészetével és annak értékeivel, szintjével kapcsolatban; nem, vagy nemcsak örömzenélés mindaz, amit csinál, egy igazán sikerorientált ember benyomását kelti.
A BBE-s szerződés létrejöttéről kérdezve őt elgondolkozik, majd mesélni kezd. “2007 körül elkezdtem a menedzseremet agitálni, hogy vegye fel a BBE-vel a kapcsolatot. Az első lemez alapján azt mondták, hogy érdekli őket a következő, abban az esetben, ha az hip-hoposabb lesz, de ezt egyébként is így terveztem. A Holidays In The Shade se lett teljesen hip-hopos, de sokkal ütemesebb, lendületében más, mint a Silent Partner volt. Szóval onnantól kezdve folyamatosan kapták a demokat, számrészleteket, nagyon jól végezte a dolgát a menedzserem. Tavaly decemberben megjelenhetett volna itthon a lemez szerzői kiadásban, meg érdeklődött néhány kisebb hazai kiadó. De nyilván minden nagyobb kiadó évekre tervez előre, és ha ki bírjuk várni ezt az elmúlt egy évet, akkor viszont megcsinálja a BBE az egészet. Úgy döntöttem, felfüggesztek mindent, és várjuk ezt ki. Egyezkednünk kellett különben, mert nem voltak olyan kedvezőek a feltételek. Lényegében ki kellett harcolnunk magunknak azt, ami nem olyan rossz, és elmenni addig, amíg lehet.”
Képek: Orbán Péter (teljes galéria)
A lemez számlistáját végigböngészve megakadt két vendégelőadón a szemem: Vast Aire a Vast Hope című számban, illetve O. C. a Move A Mountainben. Mindketten elég nagy névnek számítanak az amerikai hip-hop színtéren, és ritka egy magyar lemezen az ilyen komoly kollaboráció. “Még a lemez előtt kitaláltam, hogy ha lesz új lemez, akkor mindenképpen szeretném, hogy O. C. szerepeljen rajta. Rajta kívül volt két-három név, közülük aztán Vast Aire volt, aki hajlandó volt erre. Ő lényegében két e-mail váltás után benne volt a dologban. O. C.-val pedig találkoztam Bécsben 2006 telén. Nekem ő a favoritom az egész New York-i iskolából, és ő volt az egyetlen név, akit mindenképpen meg akartam nyerni erre a lemezre. Vast Aire-nek pedig írtam egyszerűen a MySpace-en, elküldtem neki az alapot, és utána csak annyit írt: ‘Hé, ember, ez egy kurva beteg ütem, nagyon jó!’, mindezt nagybetűvel.” – mondja mosolyogva. “Aztán írt még, hogy megcsinálja ennyi meg ennyi pénzért, ami egyébként egy nagyon baráti összeg volt, tehát egyértelmű, hogy nem a pénz volt a motiváció, egyszerűen bírta a cuccot. Nagyon megtisztelő volt.“
Amikor elmondom neki, mennyire más hangulatúnak, irányváltásnak érzem az előző anyaghoz képest a Holidays In The Shade-et, szinte a szavamba vágva igyekszik elmondani a véleményét. “Minden lemezem egy korszak. Egy lenyomata annak a hangulatnak, gondolkodásmódnak, ahogyan a dolgokhoz állok. Az első lemezen nagyon erősen megjelennek dolgok, amiket félbehagytam. Például ilyen az Árral Szemben (Bootsie első hip-hop formációja – a szerk.), ami nem működhetett volna sokáig, mert már évekkel ezelőtt sem tudtam volna elképzelni, hogy miről szólhatott volna. Az egy ilyen fura, útkereső korszak volt. Tudom, hogyha valaki nem rajong ezekért a hangulatokért, annak ez fárasztó. Ezt éreztem a koncerteken is, hogy csak az ilyen hangulatok iránt elfogult emberek voltak, akik feltétel nélkül bírták azt a lemezt.”
“Miután ezt letudtam, és eltelt pár év, ami alatt kitaláltam, hogy most már az a lendület, azok a hangulatok és technikai megoldások érdekelnek, amik a Holidays In The Shade-en is hallhatóak. Már most megvan egyébként az új koncepció, vannak új ötletek fejben, néhány sajtpapírra írt vázlat és skiccek a gépemen, amiről majd az új albumnak kell szólnia.”
Amikor feldobom, hogy hogyan lehet értelmezni, hogy az album egy kesergő magyar népdallal indít, és Vörösmarty Mihály versének feldolgozásával, A vén cigánnyal zár (ami egyébként szinte nemzetsiratás, hiszen az 1848-49-es szabadságharc bukása után nem sokkal született a félőrült költő tollából), láthatóan megélénkül, igyekszik tisztán láttatni a dolgot. “Ezen sokat hezitáltam… máshogy volt a szám, egy ilyen buta ötletre húztam föl, hogy milyen vicces ez, hogy Húzd, és közben megy a szkreccs. Aztán annyira elkomorodott a lemez, hogy amikor készen volt a többi szám, akkor ez adta magát, hogy ez nem csak ennyi, hanem a lemez mottója is egyben. Van itt egy közhangulat, ami egy adott időre szól, a népérzület pedig egy hosszabb távú, száz évre is visszamenő dolog. Én nem úgy beszéltem erről, hogy ‘na, mi magyarok csak keseregni tudunk, meg folyamatosan rinyálni’, hanem egyszerűen arról volt szó, hogy én ezt hogyan érzem. Vannak egyébként a lemez első negyedében lendületesebb, pozitívabb darabok, de a végére tényleg besötétedik. Semmiféleképpen nem szeretném pellengérre állítani a magyar mentalitást, mert azzal, hogy én azt szapulnám, azzal nem csinálnék semmit, csak még jobban bántanék sokakat. Én azon dolgozom, hogy mutassuk meg ezt külföldön, hogy miért érdekes. Nem azért, mert majdnem szeppukut követünk el önszántunkból, és nem is azért, mert hibáztunk, hanem mert egyszerűen ilyen ez a mentalitás” – mondja ironizálva. “Ez egy jelentés a korról. A Silent Partner is az volt, de ott nem voltak ilyen kinyilatkoztatások.” Az inkább egy önreflexív album volt, nem? – vetem közbe. “Abszolút. Nagyon kevés rajta a szöveg, és ettől is magába forduló. Az egy ilyen csengő-bongó magány. Egyben persze szép és felemelő is.”
Témát váltunk, és rákérdezek a jövőbeni tervekre, hogy mit várhatunk tőle a közeljövőben. “Megjelent most digitális formában egy EP-m (a Presentiment), és csináltam rá két számot, amik csak a neten keresztül elérhetőek. Ezek is érdekesek, az egyik az kimondottan egy új vonal, kevésbé cizellált. Ez az új wonky vonal, ezt csak utólag láttam, hogy ezt így definiálják. Ezek a szétcsúszott dobok, amiket ilyen népzenei dolgokkal, például dudával oldottam meg.”
Erre gyorsan rá is harapok, hogy mint dj, hogy viszonyul ezekhez a nemrég felfutott stílusokhoz és irányzatokhoz, mint a dustep és a wonky. “Dubstepet egyáltalán nem hallgatok, de nem azért, mert nem szeretem, hanem mert általában akkor hallom, amikor Cadik játssza őket a Rewindon. Iszonyatosan élvezem, de csak jó hangcuccon működik. Én nagyon szeretem, meg le vagyok nyűgözve az egész tökéletességétől, de ha én ilyet csinálnék, megpróbálnám belerakni a saját hülyeségemet. Nem különösebben inspirál, bár szeretem hallgatni, de jóval technikaibb, mint amit én gondolok erről az egészről. A wonky viszont egy ilyen halmaz, ami ki tudja, meddig fog élni. Én úgy látom, akik Amerikában besokalltak ettől a buta, bling-bling hip-hoptól, azok csinálják és szeretik. Ezek az emberek mind egytől-egyig Nason, Ja Rule-on, Gang Starron meg DJ Premieren nőttek föl. Ők most megéreztek egy fúziót ezzel a fura elektronikával. Már senkit nem érdekel egy szabályos Cypress Hill ütem. Lehet, hogy most már mindenki szét fogja ejteni a dolgait. Meg kell látni, hogy hova fejlődik, mert attól még, hogy kurvára működik, én nem fogom ezt csinálni. Engem ez most inspirál.” Szóval valószínűleg nem fogsz egy wonky albumot csinálni, de azért ez tetten érhető lesz rajta? “Igen. A klasszikus hip-hop érdekel, a saját gondolataimmal és az éppen aktuális formákkal. Ha ezekkel fel tudom venni a kapcsolatot, akkor az mindenképpen jó, de ha nem, az sem baj, a vége úgyis egy Bootsie-s valami lesz.”
Kapcsolódó a Kultblogon: