Régi adósságát rótta le Matthew Herbert szombat este a Millenárison tartott koncertjén. Elhozta a teljes big bandet, zenélt közel nyolcvan percet, és hallhattuk a szeptemberben megjelenő, új albumának a legjavát. Kellhet ennél több? Aligha, de a telhetetlenekről is gondoskodott a zenekar a folyamatos humorizálásával, na meg maga Herbert is, aki kopaszodása ellenére is úgy néz ki tánc közben, mint egy kis csibész. Koncertkritika.
A jazz és a techno mindig is a feketék zenéje volt; ha nem lett volna az 1970-es évek Kraftwerk-hatása, akkor minden bizonnyal az utóbbi stílus ma már valószínűleg csak egy kiöregedőfélben lévő generáció szürkülő hagyatéka lenne Amerikában, semmi több. Nem jött volna létre a Detroit-Berlin kapcsolat, és nem lenne a techno még ma is az elektronikus zene motorja. A gyökerekből adódóan meg nem akkora meglepetés, hogy a két stílus mostanában egyesül (nem árt tudni, hogy a techno producerek legtöbbje jazzen nőtt fel): miután már az alapkövek lerakói és klasszikus alakjai úgy látták, hogy nem tudnak újabb dolgokat kihozni belőle, inkább összeadták őket, és ekképpen próbálják fenntartani az evolúciót – eddig borzasztó sikeresen. Elég csak a techno keresztapjára, Carl Craigre gondolni, akinek már az 1990-es években sem volt idegen ez az ötlet (először megalapította az Innerzone Orchestrát, majd később a különféle detroiti zenészekből és producerekből verbuvált The Detroit Experiment zenekar tevékenységeibe is bekapcsolódott), de eme klasszikus vonal francia nagykövete, Laurent Garnier is szimpatizál a dologgal, tavaly láthattuk is briliáns műsorát a Sziget Nagyszínpadán. S persze lehetne még mondani pár nevet, de az évtized megkerülhetetlen alakja mindenféleképpen az a Matthew Herbert is, aki az elmúlt időszakban nem tett mást, mint egy teljesen új szintre emelte a zeneírást, mind stílusegyesítés, mind munkafolyamat szempontjából.
Matthew Herbert ráadásul a berlini vonal képviselője, és valószínűleg ezzel az egyetlen olyan európai forradalmár, aki számára a techno nem a tradicionális tengerentúli alapokon nyugszik, hanem a precíz német elképzelésen, és tulajdonképpen ez teszi különlegessé a Matthew Herbert Big Band zenekarát. Ő a színpadon nem akar öreg néger jazz zenész lenni, sem tisztelegni a hagyományok előtt: ő az újító, és ha valakitől várhatunk jelentős előrelépést a stílusok hibridjében, akkor ő a mi emberünk.
Ennek szem- és fültanúi lehettünk a szombati, Millenárisban megrendezésre került koncertjén is. Herbert ugyan nem volt annyira kísérletező kedvében, hogy egészen formabontó dolgokat műveljen, de ez a közönség átlagéletkorára való tekintettel talán nem is volt akkora baj. Mindenesetre kaptunk egy nagy adag kotonpukkasztást, újságpapírtépést (amivel a szerző az iraki háború ellen tiltakozott) és különféle vokáljátékokat, melyeket Herbert azon nyomban rögzített, hogy később összevissza loopolja, csűrje és csavargassa a legkonszolidáltabb szalonjazz témák alatt. A hanganyag a szeptemberben megjelenő új nagylemezének a tartalma volt főként, mondjuk úgy, hogy kétharmad-egyharmad arányban az ismert dalokkal szemben. Láthattuk a teljes big bandet dobossal, trombitásokkal, klarinétossal, szaxofonossal, nagybőgőssel és egy alacsony, termetes, de annál jobb hangú fekete énekesnővel, akinek személy szerint én talán jobban is örültem Herbert felesége, Dani Siciliano helyett.
Maga a koncert gyors volt. A bevonulás volt az egyik tetőpont (egy uptempós jazzfelvételt kell elképzelni semmi elektronikával, ellenben a dobos mégis olyan ütemet dobolt és olyan erővel, mintha egy technozenét hallana az ember), amit aztán a ráadással tudtak csak überelni a fellépők (első körben eljátszották az Audience-t, majd visszajöttek még egyszer). Ezek közt pedig szólt a kísérleti jazz valamivel kevesebb elektronikával, mint vártam (bizonyára én azon kevés ember közé tartozom, akik hiányolták a technót, bár az Audience a végén személy szerint kárpótolt mindenért), de azért nem volt hiány az elképzelésekből, csak lehetett volna egy fokkal betegebb. Azonban ettől független is elégedetten távoztunk: én a nyolcvanperces előadást alig éreztem egy órának, vagyis könnyedén el tudtam volna még hallgatni egy darabig, arról nem is beszélve, hogy Herbert akkora showman volt, amekkorát én még jazzkoncerten nem láttam. Úgy táncikált, mintha valami 1940-es évekbeli filmből lépett volna ki, amihez a zenekar is kiválóan asszisztált, így elérték azt, amit talán nem is hittünk volna: elhitették egy viszonylag idős és konzervatív közönséggel, hogy a technós kísérleti jazz egy baromi jó dolog. Négyötöd.
Linkek: