“Nem érdekelnek különösebben a zenei színterek, csak a saját karrierem” – szögezi le már az elején Christian Fennesz, amikor beszélgetésünk elején igyekszem felfejteni azokat a pontokat, ahonnan a 2000-es évekbe megérkezve gyakorlatilag úgy tudott a lágyabb, de legkevésbé sem tánczenei elektronikák világában érvényesülni, hogy se egy Warp, se egy Ninja Tune hátszele nem segítette. A zenei karrierjét egy Maische nevű, a My Bloody Valentine-hoz hasonló shoegazerek által inspirált bandában kezdő Fennesz aztán hamar rájött a gitár akusztikájának alternatív felhasználási lehetőségeire, bár első Fenneszként kiadott nagylemezén még inkább a Raster-Noton és Carsten Nicolai dolgozataihoz állt közel, mintsem az áttörést jelentő és rengeteg éves toplistára felkerülő, 2001-es Endless Summerhöz.

“A ’90-es években egy igazán gyümölcsöző zenei élet volt Ausztriában, talán a miénk volt a legpezsgőbb egész Európában” – mondja némi lokálpatriotizmustól sem mentesen. “De ezt viszonylag kevesen érzékelték máshonnan. Az emberek általában hajlamosak másodlagosként tekinteni mindarra, ami itt, Kelet-Európában és környékén történik a zenében, de ez mindig is így volt. Sokkal inkább előrébb tartottunk fejben, mint London vagy Berlin akkoriban. Utólag persze látták az emberek, hogy mi voltunk a jövő abban az időben.”

Szavait igazolja, hogy az első Fennesz nagylemezt (Hotel Paral.lel) követő három saját neve alatt megjelent anyag egytől egyig sikert aratott mind a vonatkozó szakmai körökben, mind a tágabb értelemben vett indie sajtóban. Azonban saját anyagain túl legalább ennyire kedvelik rajongói az elektronikus zenei élet hasonló súlyú hőseivel közös munkáit, legfőképp Ryuichi Sakamotóval, David Sylviannel való kollaborációja ismert, de engem még ennél is inkább izgatott Mike Pattonnal való projektelésének sorsa. “Mindenki, akivel eddig dolgoztam, akár Mike Patton, akár Ryuichi Sakamoto nagyon erős személyiséggel rendelkező emberek. De én ezt kedvelem bennük. Mindkettejüket rendkívül nagyra tartom. Azt hiszem, hogy tőlük csak tanulhatok, ezért akartam velük dolgozni és kapcsolatban maradni velük, de anélkül, hogy…” – itt tesz néhány vicces mozdulatot, amiből megértem, hogy bármennyire is felnéz partnereire, nem akar rájuk akaszkodni.

A témánál maradva folytatja: “Mike Patton keresett meg, hogy dolgozzunk együtt valamin. Sakamoto pedig azért lépett kapcsolatba velem, mert David Sylvian ajánlotta, hogy fel kéne engem hívnia – ekkor épp New Yorkban voltam. A munkatársaim mindig olyan emberek voltak, akikkel maximálisan tiszteltük egymást és kiválóan tudtunk kommunikálni. Ami egy ilyen közös munka során történik, az tulajdonképpen egy nagyon tiszta útja a kommunikációnak.”

Mikor rákérdezek, lesz-e valamilyen hangzóanyagon is nyoma a Faith No More-ral és számtlan más projektjével közismertté váló Pattonnal közös dolgainak, így felel: “Mike-kal felvettük az összes élő fellépésünket, de ezeken még dolgoznom kell, editálni őket, de elég lusta vagyok. Mindenesetre egészen biztos, hogy lesz valamilyen kiadvány ebből. Azt hiszem, Mike ezen majd énekelni is fog néhány számban. Három-négy hónappal ezelőtt találkoztunk San Franciscoban, együtt vacsoráztunk, és sokat beszéltünk erről. Fogunk még együtt dolgozni.”

Fennesz & Mike Patton – Part I (Live in Poland)

De nem csupán Mike Pattonnal közös számokra várhatunk: egy lényegében kész lemez is van már, mely Fennesz és Sakamoto egy újabb közös munkáját rejti. “Ez tulajdonképpen már kész is van” – mondja. “Bár címe még nincsen. Rich és én kevertük ezt az anyagot, amin már nagyon, nagyon régóta dolgoztunk” – és sóhajt egy hangosat. “Ez valójában egy dupla lemez, 24 számmal, múlt júniusban kevertük egy New York-i stúdióban. Tényleg nincs még címe, de végeztünk vele.”

Mikor felemlegetem neki, hogy az első kritikáim között volt nagylemezük, az általam rendkívül tisztelt Cendre, elmosolyodik, és kissé mélázva folytatja: “Ez egy rendkívül melankolikus lemez. Tudod, sok közös van bennünk Rich-csel, azt hiszem, mindkettőnknek van egyfajta víziónk, látásmódunk. Ő egy igazi japán gentleman… hogy is mondjam, ő egy szupersztár odahaza. Mész az utcán, villognak a nagy LED-es hirdetőtáblák és ott látod az arcát a cipők meg hasonlók mellett. Ő ott tulajdonképpen egy isten a Magic Orchestra (Yellow Magic Orchestra, Japán legfontosabb electropop zenekara, amellyel Sakamoto ismertté vált a ’80-as évek folyamán – a szerk.) miatt, ezért is él New Yorkban Japán helyett. Amikor mégis ott vagyunk, akkor is csak elsötétített üvegű autóban vezet” – mondja nevetve.

Egyik korábbi interjújában Fennesz egyértelműen állást foglalt a digitális formátum dominanciája mellett, így utolsó kérdésként feldobom neki, hogy pár év elteltével még mindig ez-e a véleménye. “A véleményem folyton változik a kérdésben, ahogy a zeneipar is változik. Mostanában a kiadók, akikkel dolgozom, a Touch és az Editions Mego újra árulnak bakeliteket, és ezek elég jól is fogynak, sőt, még kazettát is! Tudod, van egy lányom, aki most 13 éves, és aki rengeteget tölt le iTunes-on és emellett imádja a bakelitet is. Van ebben valami közeledés két szemlélet között, és ez nagyon tetszik nekem, ahogy a hozzá hasonló fiatalok felfedezik a vinylt újra. Neil Young – On The Beach – A és B oldal. Vagy a Sgt. Pepper. Van ebben valami különleges.”

“Azt hiszem, az emberek vissza fognak térni a minőséghez. A kis kiadók pedig kiváló partnerek ebben. Talán el is fognak tűnni a CD-k, és csak két irány lesz: letöltés vagy bakelit. A lényeg úgyis a minőség.”