Ha úgy érezzük, a mainstream szokásosan gyökér kirakatelőadói ellenére reneszánszát éli az amerikai soul, abszolúte jól látjuk a lényeget: csak az elmúlt két évet nézve is tucatnyi előadó kiváló lemezét tudnám felsorolni, akik nemcsak, hogy nem hoztak szégyent erre a nagyon erős kulturális hagyományra (Marvin Gaye és társai, ugye), de abszolút minőségi és izgalmas produkciókkal igyekeztek vitalizálni valami tényleg értékessel a zenei életet. Az pedig külön öröm, hogy a szokásos nagykiadós világsztárok mellett, mint Estelle vagy a már említett John Legend, jelen van egy erős, alulról jövő push, amelyet a régebben inkább elborult hiphoppal nyomuló előadóiról ismert (J Dilla, MF Doom vagy akár Madlib és álarcai) Stones Throw kiadó ültetett a fülünkbe olyan nevekkel, mint az egyik legegyénibb hangú neo-soult nyomú Mayer Hawthorne vagy tárgyunk, a jóval egyértelműbb és inkább a szívre ható Aloe Blacc.

A Good Things valóban inkább a szívre hat: olyannyira hagyományos és szinte sallangos soul és funky témákat vonultat fel, hogy ésszel hallgatva nem biztos, hogy szigorúan odafigyelve nem fogy el a türelmünk fél-háromnegyedtávon. Azt se hinném, hogy a szövegeket a zene nélkül olvasva megvilágosodnánk, hogy mennyi igazságtalanság és kiborító küzdelem van az életben – ugyanakkor Blacc énekhangja legfinomabban szólva is letaglózó az album jobb pillanataiban, és egyszerűen képtelenséggé válik nem átadni a szinte hibátlan flownak az agyunkat. Ettől még persze érvényesíthették volna a kevesebb több elvet: van egy teljesen fölösleges és egyébként bárhogy nézve gyenge The Velvet Underground-feldolgozás (a Femme Fatale), és a Politician (Reprise) se volt olyan hihetetlenül szükséges a végére – ha az utóbbi nem lenne, egy brutális katarzissal érhetne véget a Good Things a So Harddal, ahol nemcsak Aloe Blacc énekel hatalmasat, de maga a dal is elképesztően gyönyörű. (Vicces egyébként, hogy az I Need a Dollar klipváltozatát a címadó számból és ennek egy témájából rakták össze, meglepő megoldás, a lemezen már nem így szerepel ugyebár.)

A keret másik felét a már egekbe magasztalt I Need a Dollar szolgáltatja nyitószámként, és vannak még bőven elszórva ezekhez hasonló gyöngyszemek a játékidő során: az egyértelmű Politician (“Amerika élő lelkiismerete ez a fickó”, hogy Kollár Dani kollégát idézzem), a hibátlan gitársikálással és tempóval indító Hey Brother vagy akár a szövegileg is klassz Miss Fortune. Habár azt a világmegváltó lemezt nem kaptam meg, amire az I Need a Dollarral való első találkozásomkor számítottam, a Good Thingsben megvan minden, ami egy sikeres albumhoz kell – Aloe Blacc pedig napjaink egyik legnagyobb fekete énekhangja, már csak emiatt is érdemes meghallgatni. Négyes.

Aloe Blacc – Politician stúdiófelvétel