A Blaha Lujza téri aluljáróban ritkán áll meg az ember körbenézni. A levegőben tapintható a tranzitjelleg, senki és semmi sem állandó, csak a tömeg sodródik úgy, hogy az az unalomig használt gyorsított felvételeken szokás, csak itt gyorsítás nélkül is működik. Ebben az áradatban tűnik fel egyszer csak két sapkás forma a metró mozgólépcsőjénél. Egy szempillantás alatt beazonosítjuk egymást, majd gyorsan el is indulunk az interjú helyszínére, minimalizálva a szabadban töltendő időt, lévén még csak naptárilag jött el a tavasz. A kocsmába menet Bom és Dipa végigstickerezik a környező felületeket az új albumról szóló szóróval, miközben óhatatlanul elkezdünk beszélni a csapatot övező történésekről úgy, hogy nincs bekapcsolva a diktafon. Olyan mintha évek óta ismernénk egymást, pedig csupán pár perce fogtunk először kezet. Valahogy így lehet az ország rapszerető fele is a DSP-vel: közvetlen ismerősökként gondol rájuk, akkor is, ha csak a lejátszóból vagy a monitorról vannak meg.

“Nem akarunk másnak vagy többnek látszani annál, amik vagyunk. Sok helyről hallottuk már vissza, hogy olyan emberek is hallgatnak minket, akik nem szeretik a rapzenét. Az egyik legnagyobb eredményünknek érzem, hogy ők is találnak a szövegeinkben és a zenéinkben értéket. Ennek az életközeliség az oka, a dalaink nagy részéhez szerintem hozzáképzelhető az az atmoszféra, az a pillanat amiben születtek. Legyen az egy hajnali utazás, egy meló utáni fáradt hazaesés vagy egy görbe péntek éjjel, ugyanazokat az élményeket éljük át mint a hallgatóink, csak mi meg is fogalmazzuk. Ebből a szempontból az Elmezaj sem lesz más az első lemezünkhöz képest” – foglalja össze a hajtóerőt Dipa, immáron a kocsmában, egy sör és flyerhegyek mögött.

“Ugyanakkor jóval jobbnak érezzük, kiforrottabb és felnőttebb lett. Precízen dolgoztunk, jobban odafigyeltünk a számok kidolgozásánál, akár kétszer is újra felvettünk egy-egy sort, ha nem tetszett a hangsúly benne” – szúrja közbe Bom. “Széles körbe fog eljutni az új album. Amellett, hogy a már említett életképeket körülírjuk, egy nagyon kemény raplemez is lett, így mindkét fajta hallgatót meg tudjuk majd szólítani a rajta lévő zenékkel úgy, hogy a kettő nem oltja ki egymást. Nem akarok kijelölni elé semmilyen célt vagy elvárást, hogy aztán csalódhassunk, de biztosan meg fogunk majd egyszer-kétszer lepődni. Eddig is sokszor meglepődtünk, hogy milyen közegekbe jutott el a zenénk.”

A DSP eredményessége számosítható. Voltak már a hiphop.hu szerinti év rapcsapata, elkészítették az év számát is, ami majd félmilliós nézettségnek örvend a YouTube-on, nyertek több közönségdíjat, játszotta a dalaikat a közszolgálati rádió, valamint készített róluk riportfilmet több lokális és országos tévécsatorna is. Ami azonban ezeknél a számoknál is nagyobb tettnek tekinthető, hogy pozitív tartalommal töltötték meg a sokszor és sokak által lesajnált “telepi” kifejezést.

“Nem akartuk ezt a telepi dolgot tudatosan fölépíteni, egyszerűen arról kezdtünk el szövegeket írni, ami körülvett minket. Persze idővel koncentráltabban is rámentünk a lakótelepi életérzés kifejtésére, mert az jött be a legjobban. Viszont sosem rappeltünk arról, hogy milyen kemények vagyunk, nem kezdtünk el fegyverekkel hadonászni meg gengszterkedni sem. Arról rappelünk, hogy trógerek vagyunk, hogyan éljük meg a melós hétköznapokat és a kieresztős hétvégéket. Valaki szerint ki fog fulladni ez a lakótelep téma egyszer, szerintünk viszont kimeríthetetlen, annyi izgalmas karakter és jelenség van, ami minden paneltömbben megtalálható.” Amikor ezek a szavak elhangzanak Bom szájából, egyből be is villannak az MR2 által is sokat játszott Lakótelepből az mc zárósorai: Napozás a tetőn, svédasztal a platón / nyáron árnyékot vet a panel, a fölöttünk lakó miatt csöpög a plafon / A cirkusz egész estés, ha ropog a szotyi a talpad alatt megérkeztél.

“Ahogy a magyar városok is különböznek egymástól életforma szempontjából, úgy a magyar rapben is kifejlődtek jellegzetes stílusok. Más a zenei és a szövegvilág nálunk Békásmegyeren, és más Debrecenben, Tatabányán vagy Győrben. Saját maga mellett mindenki a lakhelyét is képviseli. Mi egy elég kicsi helyről jövünk, ahol sokan ismernek minket, és még a hip-hopon kívüli formáktól is visszajött már több ízben, hogy örülnek annak, hogy olyan büszkén képviseljük a kerületet. Ez nagy megtiszteltetés, főleg egy olyan lokálpatrióta helyen, amilyen Békás” – teszi hozzá Dipa.

Az ember úgy lett kódolva, hogy a kezdeti elismerő tisztelete sokszor rajongásokat szül, ami a másik oldalon márkákban manifesztálódik – amiknek aztán óhatatlanul megjelennek a hamisítványai. Ennek értelmében a magyar rapzenei színtéren is branddé változott a telepiség, sokan ide köthető stílusjegyeket kiabálnak úgy, hogy egyébként a város másik végén lévő kertvárosban cseperedtek fel. Így válik trendivé az ominózus panelproliság, pár lépésben.

“Abszolút tapasztaljuk, hogy márkává vált az, hogy valaki telepi” – mondják a srácok egybehangzóan. “Nagyon afelé csúszunk, hogy ez a fajta kisemberiség marad az egyetlen hiteles létforma, amiről a magyar mc-k legnagyobb része rappelni tud. Sokan próbálkoztak gengszter rappekkel, meg különböző nagyvilági, csillogó klubos cuccokkal, amik nem őshonosak nálunk, így nem egyszer a végtermékek is hiteltelenek lettek. A lakótelep, mint téma viszont telitalálat. Több millió magyar számára jelenti magát az életet, további százezrekben pedig kellemes gyerekkori emlékeket idéz elő. Egy kimeríthetetlen ihletforrás, a róla szóló daloknak pedig mindig is biztos hallgatósága lesz.”