Valószínűleg zenetörténeti esemény tanúi lehettünk múlt szombat este, amennyiben nem voltunk olyan bohók, hogy kihagyjuk az egyik legfontosabb norvég zenekar, az Ulver koncertjét – már amennyiben igaz, hogy ez az első és egyben utolsó turnéja annak a zenekarnak, melynek köszönhetően az elmúlt tíz évben vállalható keresztút nyílt az ortodox metálzene és az elektronika között. A produkció talán nem sikerült olyan hibátlannak, mint bármelyik nagylemez Garmék repertoárjából, de emlegetni fogjuk, az biztos.
Szögezzük le az elején: ennek a koncertnek a léte minimálisan változtat azon az összképen, amelyet az Ulver, de főleg annak zenei agya, Garm hozott létre tulajdonképpen a zenekar egész története során, de különösképpen a fordulópontot jelentő Perdition City után. A hét nagylemez, melyet elkészítettek egy világos, evolúciószerű folyamat része, de ez a folyamat nem minőségi változásokat jelent. Amit az egyes korszakaikban csináltak, azok külön-külön is jelentősek az albumok különböző stílusain belül: ami a black metal-gyöngyszem Nattens Madrigalon hallható, az éppúgy fontos mérföldkő saját nemében, mint a Perdition City, amely viszont trip-hop témáival, jazzes elszállásaival és Garm végtelenül érzelmes énektémáival egy teljesen más aspektusát nyújtja a szépségnek.
Mindez bárkinek lejöhetett a szombati koncert alapján is, mivel részleteiben ott volt a zsenialitás, de összességében pengeélen táncolt az egész élmény, és még most sem tudom eldönteni, hogy egy végtelenül profi haknit, vagy esetleg egy, ha nem is ügyetlen, de színpadon kiforratlan csodazenekar tökéletes-közeli előadását láttam. Mert utóbbira utalt mindaz, ahogy nyitottak a legutóbbi Shadows of the Sunról az Eos című, atmoszférikus, de ugyanakkor a lélek mélyéről jövő dallal, vagy ahogy nem sokkal később Kristoffer Garm Rygg a Little Blue Birdben valami igazán elképesztőt énekelt a lemezminőségben szóló alapokra – de ez a minőség egyébként az egész műsort belengte.
Ezért is írom le félve a másik oldalt: nekem ez valahogy fájdalmasan kevés volt. Bár 13-14 számot játszhattak, mindezt belesűrítették minden kecmec nélkül alig több mint egy órába. Ha azt is hozzávesszük, hogy félórányi késéssel kezdődött a dolog, majd utána ugyanennyi ideig Csihar Attila Void ov Voices-e borzolta a kedélyeket, szerintem hiányérzet maradt sokakban – este 11-re már kifelé tartott a tömeg. Ez nem hiszem, hogy csak nekem tűnik kevésnek a magyar szinten is magas jegyárhoz képest, bár tegyük hozzá, valószínűleg nem két forint volt elirányítani ezt a társaságot Bécs és Krakkó előtt Budapestre. Mégsem művészi, hanem kissé unszimpatikus gesztusként jött le, hogy ráadás helyett visszajöttek, és elmondták, hogy “kösz srácok, ma ennyit játszottunk, sziasztok”. Jobb lett volna, ha csak a kivetítőn lengő “Ulver – The rest is silence” feliratot hagyják hátra.
Ha már szóba került: bár megelőzte az Ulvert, nem ok nélkül hagytam szó nélkül eddig a Void ov Voicest. Amennyire pengeélen táncolt a norvégok előadása, legalább annyira nyújtott nehezen megítélhető produkciót hazánk talán legismertebb black metal személyisége. Harsány röhögést és unott tekinteteket bőven lehetett látni, miközben vadul kántálta mondattöredékeit, melyekből annyit tudtam kivenni, hogy őszistenszerűséged, megkeserüli még, meg hogy bárcsak ne jönne létre semmi. Talán csak én vagyok kurvára szkeptikus ezzel a műfajjal szemben, de ehhez nem lehetett egyszerűen elég szárazjeget benyomni, hogy hatásosnak tűnjön. Nyomasztó meg pláne nem volt, fárasztó viszont annál inkább.
Ulver tekintetében, ha a körülményeken (úm. játékidő) túllépünk, amit az első hangtól az utolsóig hallhattunk, az bizony kíméletlenül ütött. Talán csak a Porn Piece or The Scars of Cold Kisses második tételét szúrták el, az egy kicsit összecsapott volt, sőt, Garm még hamisnak is tűnt. Viszont ott volt előtte például a Hallways of Always, ami pontosan annyira volt zseniális, mint a legendás Perdition City lemezen. Itt mégis többet adott: az egész előadás mellé kiváló és odaillő vetítés párosult (az Eos szafari-jelenetei maga voltak a Hangulat, a vászon előtt általában nem is állt senki, ennyire fontos volt számukra is a vizualitás része a dolognak). Legyen tehát az a végszó: az Ulver megszolgálta a hírét aznap este. Négyötöd.
Ulver – Hallways of Always @ A38