Idejét sem tudom már, talán négy-öt éve lehetett, hogy egy alapvetően neofolk/ritual témákkal foglalkozó magazint lapozgatva elémkerült Antony Hegarty neve, akkor még Antony and The Johnsons nevű zenekara kapcsán. Antony akkor még legfeljebb félúton járt annak elérésében, hogy garantáljon magának egy helyet azon művészek szűk körében, akik nemcsak leraktak már valami igazán marandandót az asztalra, de sikeresek is. Az I’m A Bird Now albummal teljesült az első tétel. Andy Butler és a Hercules and Love Affair segítségével egyre inkább úgy tűnik, hogy Hegarty első helyre lép a potenciális Reed–Cohen–Bowie-utódok között, ha a világ zenei spektrumára gyakorolt hatást tekintjük vizsgálati aspektusunknak. Én meg megpróbálom elmagyarázni egy egyszerű egyenletszerűséggel, hogy miért az alant tárgyalt Hercules and Love Affair album az utóbbi évek egyik legizgalmasabb albuma szerény véleményem szerint.
Az egyenlet egyes számú változója: Antony Hegarty
New York, Coney Island és Andy Warhol szellemi metszéspontjában él Hegarty, aki maga a megtestesült new age, a posztmodern Amerika lenyomata. Figyelemreméltó jövőjének kulcsa alkotásba visszaforgatott múltja és hatásai: Antony énekében megéled mindaz, ami miatt csodálatra méltó a 20. század második felétől világkulturálisan centrumba érkező amerikai művészet. Tudomásul vett és imádott dekadencia, egyben mindenáron való előrehaladás, identitásvesztések és identitásalkotások. A bizonytalan nemiségű, sokszor drag queenként emlegett Antony and The Johnsons énekes egy David Bowie után feltörő generáció legprominensebb képviselője.
Produkciója egyszerre zenei és szubkulturális háttérű: bár külföldi kritikusok gyakran kategorizálják singer-songwriterként (azaz énekes-dalszerzőként), aminek erős háttéret ad Rufus Wainwrighttal és Lou Reeddel közös, múltbéli munkái, de Antony produkciói össze sem hasonlíthatóak Wainwright sokszor mászolygásba csúszó és Reed egészen más generációnak szóló dalaival. Antony a pop art, a Roxy Music, a Bowie-örökség, a glam pop és new wave újgenerációs translator-embere, aki egymaga példázza minden aspektusával, hogy az USA multikulturalizmusával, káoszával és posztundergroundból érkező művészeivel miért nehéz lépést tartani a szó szerint öreg kontinens alkotóinak.
Hegarty nem meleg, sokkal inkább identitását átfogalmazó és átértékelő művész. Nemisége kérdéses, szellemi szerepvállalása konkrét és innovatív.
Az egyenlet kettes számú változója: Andy Butler és társai
… és megint New York City, de egy másik szelete. Andy Butler dj talán kevésbé meghatározó alakja a new york-i zenei életnek, és nem lehet annyit mondani róla, mint Hegarty-ról, de madarat tolláról, embert barátjáról: Andy a DFA Records sokatmondó köreinek tagja, a Hercules and Love Affair albumon az a Tim Goldsworthy a producertársa, aki az UNKLE (a Psyence Fiction című, trip-hop és elektronikus zenék szempontjából mérföldkőnek számító albumot elkészítő, kollaborációi által a világzene minden szegletében felfedezhető csapat) egykori dobosa, James Lavelle UNKLE-agy tulajdonában álló Mo’ Wax label társalapítója.
Az underground és a mainstream határvidékén mozgó DFA nevéhez köthető egyébként a tavalyi, kritikai és rajongói elismerést egyaránt begyűjtő LCD Soundsystem album, a Sound of Silver – James Murphy projektjével zeneileg több hasonlóságot is mutat a Hercules and Love Affair album, de bizonyos szempontokból meg is haladja azt.
Az egyenlet eredménye: Hercules and Love Affair
A popkulturálisan hiperaktív Antony Hegarty és a DFA dance-funk-punkja felől érkező Butler és társai (Nomi és Kim Ann Foxman) kiadják a tíz számot tartalmazó Hercules and Love Affair debütalbumot, a kritikusok szinte kivétel nélküli hozsannája közepette.
A lemez tökéletes modellezése annak, hogy milyen lenne a 80-as évekből érkező diszkózene ma, ha a zenében (meg úgy általában a művészetben) lenne bármilyen egyenes vonalú, lineáris fejlődési vonal. Bár Antony csupán a számok felében működik közre, jelenléte meghatározó az album egészének szempontjából, neki köszönhető, hogy az alapvetően érdekes és szórakoztató zenei alapok megtelnek egy furcsa, fanyar ízzel. Egy üzenet a múltból és egy reakció a jövőből találkozik félúton, és elég erős elegynek mutatkozik ahhoz, hogy minimál-szintipop témák, kimunkált énekdallamok és dance-punk hangulatok keveredése közepette létrehozzon egy stílusokon kívül álló albumot, mely váratlanságában és újszerűségében felidézi a TV On The Radio Return To Cookie Mountain című lemezét és a ’80-as, kora ’90-es évek legjobb filmzenéinek örökérvényűségét.
A hatások közt városok, zenészek és zenekarok: Chicago, Brian Eno, Justin Broadrick, Ultramarine. Elhisszük, halljuk, érezzük. Különleges és izgalmas pontja a Hercules and Love Affair az ezredforduló utáni zenei életnek, talán a tíz legfontosabb album egyike. Az egyenlet tökéletes, a metszéspont százszázalékos. (Erős négyötöd, pár szám még nem esett le.)
Hercules and Love Affair – Blind