Részemről bátor húzás volt bepróbálni a Hegyalja Fesztivált, még ha tudtam is, hogy jó lesz. Az alapvetően elektronikus zenék iránti lelkesedésemmel erősen megkérdőjelezhető a jelenlétem Magyarország legnagyobb – és mint szombaton kiderült legőszintébb – metálfesztiválján, ráadásul két teljes napon keresztül. Persze céllal mentünk oda Rolanddal (Szentpéteri Roland, akinek rengeteg Kultblogos interjú és beszámoló képeit köszönhetjük – a szerk.); rettentően vártam Roots Manuvát, elvégre a legutóbbi szigetes fellépése óta már eltelt öt év, és bizony a záró éjszakára meghirdetett Goldie-szett is rendkívül hívogató volt. Közben meg csak eltöltjük az időt valahogy, gondoltam magamban még a péntek délelőtti indulás előtt – innentől azonban jobb, ha szigorúan időrendi sorrendben haladok a beszámolómmal.

Három évvel ezelőtt jártam már egyszer a Hegyalján (akkor Banco De Gaiára egyszerűen nem tudtam nemet mondani), és kellemes emlékekkel jöttem haza. Ugyanezeket az emlékeket hozom magammal most is: számomra rendkívül szimpatikus, hogy a Hegyalja nem a mennyiségre utazik. Az ottani szervezőségnek látszatra nem az a célja, hogy olyan teltházat csináljon, ami egyenesen tönkreteszi az élményt, és kiütni sem akarja a headlinereket, hogy aztán sértődés legyen a vége. Ezt a fesztivált egy összetartó és állandó közönségnek csinálják, akiknél nincs elsősorban semmi: egyaránt mennek a zenéért és a társaságért, így szervezői oldalról simán megoldható, hogy gyakorlatilag minimális számú külföldi zenekarral is patentul működjön egy ekkora rendezvény.

PaSO – Budapest @ Hegyalja, 2010

Délután hat körül érkeztünk meg a helyszínre, és mint utólag kiderült, teltházgyanús létszámba csatlakoztunk be, de ezt nem nagyon éreztük (maximum annyit, hogy a kinti parkolóba épp hogy csak befértünk). Annál jobban égett viszont a bőrünk: rekkenő hőség fogadott minket, és ez kitartott egészen zárásig, de szerencsére erről simán el lehetett feledkezni a fesztivál területén, mert a hangulat jó volt, és látnivaló is akadt bőven. A helyszínnel való ismerkedést követően a PaSO mellett döntöttünk fél nyolckor a nagyszínpadnál (aka Hegy’ Színpad). Én nem vagyok reggae szakértő, és ezért a balkánosított változatért meg aztán végképp nem rajongok, de a közönség fenemód élvezte. Azt hiszem a PaSO-ról minden rosszindulat nélkül nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy egyenzenekari jellegük révén bármelyik hazai fesztiválra meghívható, mindenhol működik ez a műsor. Engem ugyan nem fog meg, de még így is képes voltam végignézni. Hármas.

Belga – Nemzeti hiphop @ Hegyalja, 2010

Az utunk ezután a Pepsi színpadhoz vezetett, ahol pont elkaptuk a Belgát. Nagyon le vagyok maradva, szerintem már azt se mondhatom el magamról, hogy csupán egy-két lemezzel, sokkal inkább rengeteg lemezzel, így nem is tudtam, mire számítsak. Az biztos, hogy a Belga már rég nem hiphop – mondjuk popnak sem nevezném -, de nem ezért nem élveztem a koncertjüket. Sanszosabb az ok, miszerint az egésznek borzasztóan darálós haknijellege volt. Túl gyorsan jöttek egymás után a számok, egyáltalán nem éreztem azt, hogy a tagok próbálnának kommunikálni a közönséggel, figyelembe venni őket, nekik zenélni. Ehelyett mindent kínosan görcsös hirtelenséggel csináltak, mintha csak túl akartak volna lenni az egészen. Elképzelhető, hogy az idő szorította őket, de az is lehet, hogy egyszerűen csak baromi melegük volt, mindazonáltal én nagyon örültem, amikor befejezték a koncertet, mert nem sok jött át belőle. Kettes.

Az Akkezdet Phiait nagyon régóta meg akartam már nézni, ugyanis kiváncsi voltam, hogy van-e alapja annak a nagy lelkesedésnek, ami az utóbbi időkben körbeveszi őket. Sajnos most is lemaradtam róluk, mert a műsoruk kezdete után pár perccel érkezett meg Roots Manuva és zenekara, így innentől interjúzás volt a program. Néha ugyan elkaptam azért egy-egy Akkezdet részletet, de így nyilván nem értékelek. Ami pedig Roots Manuvát illeti: az interjút összehoztuk, amit remélhetőleg hamarosan elolvashattok és meg is tekinthettek a Kultblogon.

Roots Manuva – Movements @ Hegyalja, 2010

Az est fénypontjának ígérkező koncert jó volt. Mr. Manuva ugyan nagyon elkészülve érkezett (vagy húsz percig nyomta a színpadon, hogy “How you doin’ Budapest?”), de igazából így csak még jobban láthatóvá vált, hogy mennyire olajozottan működik a magát The Banana Clannak nevező zenekar. A kisegítő mc és a zenészek ugyanis szó szerint úgy vitték a hátukon a közel százperces műsort, hogy maga Manuva lassú mozgása és fáradt produkciója egyszerűen észrevétlenné vált. A társ mc minden pillanatban kisegítette, amikor érezte, hogy be kell lépnie, a többiek pedig nagyon tudták, hogy mikor kell inkább a zenére fektetni a hangsúlyt, és elvonni a közönség figyelmét az emberről. Ráadásul ez üdítőleg hatott Manuvára is, aki felébredt a koncert közepére, így onnantól már nem volt megállás, a végére már százszázalékon teljesített mindenki. Leginkább azonban mégis az tetszett, hogy nem a slágerek elpuffogtatására épített a csapat, fel sem merült a hakni: természetesen egy ilyen hosszú este során bőven volt helye a Witnessnek, az Awfully Deepnek és a Let The Spiritnek, de ezektől eltekintve főleg a kisebb sikert aratott és alig ismert Roots Manuva-zenékről szólt a performansz.

Pattogós volt a kezdés, a Seat Yourself és a Buff Nuff hamar és jókor ütött. Érezte a zenekar, hogy egy egész napja felajzott közönségnek játszik, vagyis szükségtelen építkezni, így azonnal a táncolósabb témákat vették elő. A Roots Manuva-lemezek alapvetően hangmintaalapú elektronikus zenei kiadványok, ezért kiváncsi voltam, mi és hogyan fog megszólalni ebből élőben, és meglepő módon azt tapasztaltam, hogy bár azért itt jobbára a hangszerek dominálnak (élő dobos, gitárosok, billentyűs, scratcher stb.), de valahogy az egészet mégis átitatta egyfajta elektronikus atmoszféra is, nem változott át sablonos fesztiválzenévé egyetlen téma sem. Szintén tetszett, hogy nem a 2008-as Slime & Reason album képezte a koncert gerincét (őszintén szólva nekem az némi csalódás volt), illetve hogy nem csak a hivatalos nagylemezekről, de még a remix-kiadványokról is szemezgetett a társaság, minek köszönhetően egyaránt utaztunk időben és stílusokban is. Tényleg csak azt sajnálom, hogy Mr. Manuva csak félúton kezdett el felpörögni, de az még így is bőven átjött, hogy ő Anglia legnagyobb rappere, mert félgőzzel, zsigerből, simán lenyomta ezt a bulit magas színvonalon. S tény, hogy ráadás nem volt, de azért legyünk őszinték: közel száz perc egy fesztiválon így is rengeteg. Négyes.

Roots Manuva – Let The Spirit @ Hegyalja, 2010

Roland a végén szólt, hogy neki elég volt mára ennyi, megy aludni a parkolóba. Én ekkor úgy döntöttem, hogy ideje végre rendesebben inni, meg találkozni a gimis haverokkal, így folytattam tovább kalandomat. Kicsit összefolynak itt a képek, de arra tisztán emlékszem, hogy kettő körül Jutasi Tamásról menekülök ki a Borsodi Malátabárból. Nekem már a Goulasch Exotica is sok tőle, de ez a magyar népi diszkó, vagy hogyan nevezzem, egyszerűen borzalmas – annak fényében meg pláne, hogy Jutasi honnan jön, és a személye mennyire cool volt a kilencvenes évek klubzenei világában. Az általam hallott szettrészlete nem állt másból, mint népzenéknek nagyon buta alapokra helyezett, minden elképzelést nélkülöző elektronikus köntösbe való öltöztetéséről, aminek itthon nyilván mindig lesz közönsége (ez a nu skool mulatós zene), de ettől még minősíthetetlen marad. Jobb is nem beszélni róla többet. Egyes.

Visszamentem a Pepsi Színpadhoz, amiről utólag kiderült, hogy a legjobb döntésem volt. Hiphop koncertek mentek ekkor is: az NKS-ról ugyan lemaradtam, de a Hősöket, a Theory Pro-t és a Hírwivőket láttam. Bevallom, csak e sorok írása közben másoltam ki a neveket a fesztivál weboldaláról, mert nekem ez a vonal korábban teljesen kimaradt, azonban még így is, vagy így talán még inkább lenyűgöző volt, amit műveltek. Nagy érdeme van ebben DJ Zomblaze-nek, aki kifejezetten jó ízléssel dobálta fel a jobbnál jobb alapokat az mc seregeknek (volt egy két-három számos elkalandozás, amikor konkrétan Thavius Becket flesseltem), ám ehhez még a szövegek is ütöttek, nem akadt össze a nyelve senkinek, ergo teljes egészében értelmezhetőek voltak a koncertek. Alapjáraton a kilencvenes évek elejei klasszikus vonal volt a fő csapásirány, amire kényelmes tempóban rappelhetett mindenki, vagyis nagy kockáztatásról nem beszélhetünk, azonban szükségtelen is: bitang jó volt a húszperces blokkokra felosztott három műsor. Négyes.

Ezután már nem emlékszem sokra … Azt még tudom, hogy négy óra felé a Pepsi Színpad mögött valami kis sátorban lötyögtem egy dubstep szettre, de igazából annyira gyenge számokat rakott az dj, hogy a söröm kifogytával kószáltam is tovább. Nem sok látnivaló volt már ekkor, rendszerint Winampról szóltak a különféle rockzenék. Azt egy picit sajnálom, hogy most sehol sem találtam olyan elvetemült technós zakatolást, amivel három évvel ezelőtt a Jim Beam sátorban kibekkeltem az ötnegyvenes IC-ig, így most fél öt tájékán el kellett kódorognom a parkolóba, ahol Roland addigra már feltalálta az autóban alvás művészetét. Aztán két órával később fel is ébredtem: még ott is hallani lehetett valami harmadosztályú trance szettet, ami tényleg arra volt már csak jó, hogy még hét körül visszamenjünk feltölteni a laptopot, majd megkeressük a szerencsi szállásunkat, ahol délelőtt valamelyest kialudtuk magunkat.