Barabás Lőrincet korábban sokszor láttam már Bomb The Jazz-bulikon, mindig volt valami izgalmas abban, ahogyan a trombitájával improvizált Suhaid downtempo- és house-szettjeire. Sajnos ez kevésbé jellemző az Eklektric nevű zenekarára, ami lényegében nem más, mint egy párfős társulattal összeállt jazzes-downtempós kollektíva. Még öt óra sem volt, amikor már nagyban játszottak a Hegy’ Színpadon, s igazából szerintem csak azért néztük őket végig, mert a színpadi installáció árnyékot biztosított nagy területen (aznap a hőmérők 42-43 fokot mutattak napon, a hőség már valóban kezdte az elviselhetetlen határát súrolni). Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a kísérletezgetés hiányzott, a hosszúra elnyújtott szólók, meg az improvizációk. A Barabás Lőrinc Eklektric előre begyakorolt részekkel szolgáltatta a talpalávalót, el is lehetett rá lötyögni, sőt, olykor kifejezetten jó volt az összhatás, de amint felment az énekesnőjük a színpadra, gyenge kíséretként visszaestek egy olyan sablondowntempo szintre, hogy az érdeklődésünk hamar elveszett. Sokszor úgy érzem, hogy ha Barabás Lőrinc bátrabb lenne, és merne álmodni egy nagyot, akkor a trombitájával és a bandájával megcsinálhatná azt, amit Christian Prommer hozott össze a Drumlesson-lemezekkel, valamiért azonban nekem nagyon úgy tűnik, hogy itthon még azok az emberek is megelégszenek a rég meghalt downtempóval, akik simán válthatnának. Kétharmad.

Barabás Lőrinc Eklektric – Coolhouse @ Hegyalja

A koncertet Péterfy Bori és Love Band zenekara követték. Nem ismerem különösebben a művésznő munkásságát; amit hallottam tőle, az nem ösztökélt nagyobb kutatásokra, így egy-két szám címénél többet végképp nem tudnék felsorolni tőle. Ettől független élveztem, amit csináltak: számomra ugyan ez a kihívó öltözködés és arcbaüvöltős attitűd rendkívül irritáló, szerintem ez egy olyan dolog, amit valamelyik idióta celeb talált még ki négy-öt évvel ezelőtt, és ráragadt mindenkire, aki picit is lázadónak, vagy ha zenéről beszélünk, akkor nagy túlzásokkal élve újítónak akart tűnni. Ebbe a csapdába esve koncertezett Péterfy Bori is: nekem nincs bajom a rock és punk attitűddel, de számról számra egyre csak erőltetettebbé vált az egész, minek eredményeként önmaga határait szűkítette le egyre jobban a banda, így középtájékon már minden szám ugyanarra az elképzelésre épült, ugyanúgy szólt, és ezen sem a folyamatosan megőrülő gitáros, sem az énekesnő nem tudott már segíteni. A legvégén mindenesetre volt egy pillanat, amikor tényleg mindenki elvesztette a fejét, és pár másodpercig valóban nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. Péterfy Bori odaállt a billentyűs mellé, és elkezdte összevissza püfölni a hangszert, amihez a zenekar hasonló elborultsággal asszisztált, és megmondom őszintén, az kurvára jó volt. Ezt várnám én el Péterfy Boritól: több funkot, kevesebb rock’n’rollt. Kevesebb szervezettséget, több kiszámíthatatlanságot. Háromnegyed.

Péterfy Bori & Love Band – Bűvös Vadász @ Hegyalja

Ezek után gondolom nem meglepő, ha azzal folytatom e beszámolót, hogy a Copycon aztán végképp nincs a radaromon sehol se. A Pepsi Színpadon léptek fel, és a reggae-dancehall-ragga honosított tengelyén mozogtak meglehetős magabiztossággal, ami számomra rendkívül imponált. A felvételek különösebben nem tetszettek, pedig reménykedtem, hogy majd kellemesen csalódok, elvégre hallgatgatok ilyen dolgokat külföldországból, de csakúgy, mint a PaSO, a Copycon is túlságosan a balkáni vonalból merít, ahelyett, hogy hangzásban nyugat felé kacsintgatnának. Mindazonáltal a koncert dinamizmusa, a hirtelen ritmusváltások, ötletes kiállások és tempós felvezetések működtek, nagyon egyben volt a produkció, így nem is csoda, hogy annyi ugráló embert láttam, amennyit az előző két koncerten együttesen sem. Nincs is ezen mit csodálkozni: megállapítottam, hogy a Copycon nem az én zeném, itthon viszont el lehet vele érni dolgokat. Hármas.

Copycon – Mondd Ki A Szót @ Hegyalja

A Copyconnal szemben az Isten Háta Mögöttről sokat hallottam már, ráadásul csupa jót, így nagyon örültem, hogy most végre láthatom őket. Már tavaly a Szigeten is tervbe voltak véve, de az utolsó napon Squarepusher után egyszerűen nem tudtam már mit kezdeni magammal két órán át, így lemondtam róluk. Most nem, és nem bántam meg: tőlem ugyan nagyon távol áll a metál, de az a kísérleti hozzáállás lenyűgözött, amivel egy órán át játszottak a Borsodi Malátabárban. Volt némi elektronika is a produkcióban (természetesen én ilyenkor mindig azt mondom, hogy nyugodtan lehetett volna több), de sokkal inkább a tudatosan széteső ritmusképletekből összeálló egység tetszett, illetve, hogy olyan magyar metalzenét hallottam, ami gyökeresen eltért mind hangzásában, mind szerkezetében az összes többitől a fesztiválon. Az IHM műsorában egyszerűen nem voltak azon kötelező elemek, amiket a legtöbb metalkoncerten láttunk, még a közönség is sokkal moderáltabban táncolt. A vizuál meg külön jóság, még nagyobb kivetítő kellene nekik. Négyes.

IHM @ Hegyalja

Kicsit elvesztem ekkor: Roland elment Depresszióra, és én ugyan vele voltam egy darabig, de amikor a 20.50-re meghirdetett koncert még 21.15-kor sem kezdődött, úgy döntöttem, hogy megnézem a Funeral For A Friendet a nagyszínpadon. Elvileg negyedórája játszaniuk kellett volna már, de itt sem volt még semmi, mindenesetre az kiderült a mikrofonnál álló embertől, hogy a magyar jégkorong válogatott csapatkapitánya a franciaországi edzőtábort elhagyva eljött a fesztiválra, mert szerinte ez a legőszintébb fesztivál, és emiatt kihagyhatatlan. Számomra ugyan e kontextusban teljességgel értelmezhetetlen e mondat, illetve maga a jelző, de azt hiszem értem, mit akart mondani vele: a Hegyaljában tényleg van valami, ami egyszerűen szerethetővé teszi, és még a koncertek ingadozó színvonalára is magasról tesz az ember, mert jól érzi magát. Lehet, hogy az alacsonyabb létszám miatt van ez, vagy csak mert egyszerűen kevésbé érzi leharcolva magát az ember, hall magyar szót, és nincs az a bunkó lökdösődés meg arcoskodás, amit minden Szigeten legalább egyszer eljátszanak a külföldiek. Nem tartom különösebben érdekesnek a metalkultúrát (ne értsük félre, nem szólom le, csak engem nem ragad meg), de minél több embert ismerek meg, annál inkább elmosódnak a sztereotípiák. Jó volt köztük lenni, na.

A Funeral For A Friendből aztán másfél szám elég is volt, visszamentem a Pepsi Színpadhoz, ahol a Brains hangolt már, majd pár perccel később játszott is. Nem egészen értem ezt a zenekart: alapvetően hangszeresek, mégis rég nem menő elektronikus zenei irányzatok (például breakbeat) ritmusképleteire rappelnek, ráadásul sokszor régi külföldi slágerekből játszanak le egy-egy dallamot, vagy szövegelnek az mc-k (a pénteki Roots Manuvára való tekintettel egyszer bejátszották a Witness refrénjét is). Fél óra után tulajdonképpen az eredetiség volt az, ami leginkább hiányzott. Eleinte még természetesen vicces, ha folyamatosan felismerhetünk dolgokat innen-onnan, még ötletesnek is tűnik, de amikor már a hatodik szám megy, és rájön az ember, hogy ez a zenekar ennyi és nem több, akkor bizony húzza már a száját. Pedig látszott, hogy összeszokott emberekről van szó, és tudnak produkálni a színpadon, de jóval több saját ötletet kellene ebbe beletenni, és igazán el lehetne már felejteni ezeket a rég halott elektronikus zenei stílusokat. Kettes.

Goldie @ Hegyalja

S akkor zárásként jött Goldie. Vele többször találkoztam már, a hat vagy hét évvel ezelőtti bulija a Pecsában Photekkel meghatározó élmény nekem, ráadásul idén tényleg annyi drumandbasst hallgattam, mint az elmúlt tízben összesen, úgyhogy nagyon vártam mit produkál majd a pali. Erre azonban végképp nem számítottam: Goldie az elejétől a végéig olyan kompromisszumoktól mentes szettet játszott, aminek őszintén szólva semmi keresnivalója nincs egy Hegyalján, sokkal inkább valami földalatti pincébe való volt. Elmaradt a fesztiválos kiszolgálás, a haknizás, a csapatás; emberünk senkit és semmit nem vett figyelembe, így keményebbnél keményebb zenék váltották egymást, és háromnegyed óra után már egy teljesen másik világban voltunk. Goldie a stílus egyik legöregebb alakja, de most is bizonyította, hogy egyben az egyik legjobb is: így kell zárni egy négynapos fesztivált. Hiába zuhant nagyot a hőmérséklet a közelgő vihar miatt, ő még az utolsó izzadtságcseppeket is kipréselte belőlünk. Ötös.

A Hegyalja Fesztiválon rengeteg más videót is készítettünk, amiket itt tekinthetsz meg.