A Balaton Sound hőségriadóval megtámogatott pénteki napján a vezérelv a Portishead előtti áldozás volt, ami kötelező pipa kellett, hogy legyen az élet nagy pipálókönyvében. Emellett kíváncsiak voltunk a Magnetic Man dubstep diszkójára, plusz útba akadt még Rainer Trüby és egy jó adag magyar program is. Benyomások voltak, élmények már kevésbé, az összkép pedig egy olyan fesztivált summáz, ahol a nap lefelé nyugszik, de festői kép helyett szomorú színeket látunk.
Július 8-án a hőség tényleg nem viccelt: csak míg a Déli Pályaudvarból elértünk a bejáratig ketten megittunk 3 liter vizet, majd a relatíve döccenőmentes bejutás után nem sokkal muszáj volt kicsit leparkolni az árnyékban, mert némi szédülés csapott meg a melegtől. A komolyabb vis majort szerencsére sikerült elkerülni, amiben már nagy szerepet játszott az is, hogy rátaláltunk a PASO koncertjére a nagyszínpadon, ami pont azt a napfényhergelő szerepet töltötte be, mint amit előző években az Irie Maffia vagy épp Sergent Garcia vállalt magára. Mivel ekkor még javában szúrta a nap a népet, nagy tombolás nem kerekedett, viszont annál több jókedvűen táncikáló embert lehetett látni a seggig érő rasztától a kockás csukás skáson át a hippi külföldiig. Szerencsére a bicepsszel hódító szép emberek ekkor még a parton versenyeztették a tetkókat, úgyhogy kifejezetten kellemes fesztivál feeling járta át a bulit, tömegnövelőtől áporodott izzadtságszag nélkül. Lassan is akaródzott tovább indulni innen, pedig 6 órától már egyszerre szerettem volna két másik helyen is lenni.
Kilátás Rainer Trüby szettje alatt
Először a pálmafákkal, vízfújó ventilátorokkal és nádtetőkkel tarkított kanapés kánaánba vettük az irányt, ahol Rainer Trüby pakolta a lemezeket. Szinte el sem hittük, hogy a helyszín legideálisabb szegletében tudtunk lőni helyet, és úgy ültünk le, hogy kis kanyarral, de még éppen láttuk a telibe lounge zenét játszó művészurat, és a már-már bizarr módon paradicsomi környezetben elkényelmesedve szürcsöltük a fröccsöt. Az illúziót hamar romba döntötte a szomszéd sátor, ahonnan olyan suttyó rádiózenék szűrődtek át, hogy a nu jazzes, hiphopos hangulatba dupla segges gyanánt csobbant bele egy ezredfordulós J. Lo-remix, mi pedig pár perc kényelmetlen fészkelődés, és “majd csak elmúlik” mantrázás után vert hadként menekülőre fogtuk. A dj pult előtt közvetlen még eleresztettünk egy pillanatnyi lelkes támasztást, de mivel alapvető feszültséget érzek, ha egy hangfal és egy táncoslányoknak kihelyezett bambuszketrec között kell élvezetes mosolygást produkálnom, inkább mégiscsak elhagytam a paradicsomi stéget.
Ekkor már javában játszott a Sadant, úgyhogy az ő színpaduk volt az első számú célpont, ahol a maroknyi közönség szigorúan az árnyékba húzódva ülte körbe a magyar triphop egyik aktuális zászlósvivőjét. Akkor és ott a “kis magyar Massive” szókapcsolat forgott a nyelvem hegyén, pedig utólag belegondolva sántít a hasonlat, ugyanis az mc orgánuma sokkal inkább a francia vonalra hajaz (mint a Peuple de l’Herbe vagy az Ez3kiel hangjai), az énekes lányt pedig egy klasszikusabb Elizabeth Fraser (Teardrop) vokál intim mélysége helyett maximum egy Hope Sandoval (Paradise Circus) törékenysége jellemzi. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy a többnyire introvertált, szinte már shoegazer előadásban néha meg-megcsillant a magabiztosság erősebb hangja, és ilyenkor lehetett igazán érezni, hogy mennyi tehetség és karakter van az a nagy göndör haj alatt, amit jó lenne határozottabban elereszteni.
Sadant
Az élőhangszeres muzsika igazán a helyén volt, a hangszeresekre panasz nem lehet, összességében pedig egy annyira hihetetlenül hangulatos koncertet hallhattunk, ahol szívesen maradtam volna még egy órán át. Sajnos a színpadmester rendíthetetlen ítélete leintette a bandát a porondról, hogy elkezdjék felszerelni a deszkákra a következő fellépő cuccát. Mi pedig, némi tanakodás után, hogy merre tovább, végülis maradtunk helyben, miután rájöttünk, hogy tulajdonképpen semmi érdekes hallgatnivaló nincs 19 és 22 óra között, amely megállapítás a két időpont közötti órák számát és egy balatonparti fesztivált tekintve, igencsak szomorú ábrázatot kent az arcunkra.
Az itt következő Erik Sumo Band először csak időkitöltő programnak indult, de végülis egészen szórakoztatóra sikeredett. Nem vagyok egy Sumo koncertre járó típus, úgyhogy nekem ez a ritka alkalmak egyike volt, és mivel a lemezeket hallottam párszor, kifejezetten meglepett, hogy élőben ekkora rockerkedés ment. A számok erős gitárfókusszal szóltak, gyakran zúzásba torkollva, ráadásul Kiss Erzsi úgy adta elő magát mintha egy Sex Pistols emlékzenekar élén pózolna. Némi lötyögés és egy naplemente után az időkitöltés égisze alatt belenéztünk még a Demon Superior live actjébe, ahol a Zságer-fivérek Star Wars-szerkóban nyomták a végtelenül középszerű electrót. Ebből rövid úton lett elég, úgyhogy némi kaja és fröccs ellátmány felpakolása után átbattyogtunk még a Fake Blood bulijára, ez viszont a maga falusi technójával kifejezetten fájt, így végül inkább már a nagyszínpad környékére kezdtünk orientálódni.
Erik Sumo Band (itt épp Kiss Erzsi nélkül)
A Portishead koncerten nem kellett könyékkel taposni, hogy az ember jó helyet foglaljon magának a színpad közvetlen tövében, de mint később kiderült, nem is ez volt a legjobb választás. Először azt gondoltam, hogy kezdésre azért megnő majd a népsűrűség, de ez nem történt meg, így a színpad elé tömegsegítő és légzéstámogató célzattal beállított ventilátorokat hamarosan ki is kapcsolták, mert a szervezők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem lesz tömeg, amit segíteni kell. A koncert aztán egyszer csak elkezdődött, szépen csendben, majd egy meghitten csordogáló mederben le is folyt, szépen csendben. Ráadásul annyira csendben, hogy rá kellett jönnöm, az elöl-közép itt nem jó választás, mert nincs az ember arcában egy hangfal, amiből hallani is lehetne valamit. Ezért húzódtam ki idővel a színpad széle felé, és álltam be közvetlen az egyik hangfalhegy elé, mert ugyan a mellettem suttogókat így is hallottam, legalább a zene is egy élvezhető szintre került. Amúgy el nem tudom képzelni, hogy egy 10-20 méterre álló néző hogyan csípett el bármit is abból, amikor Beth Gibbons hangját szinte nem is a hangfalból, hanem a mikrofon mellől lehetett csak hallani. Túlzásnak tűnik? Hát az a durva, hogy nem az.
Az eddig leírt rinyálásom pedig sajnos nem csak a technikai problémák ecsetelése, hanem ez mélységesen rányomta bélyegét az élmény egészére. Pont olyan volt, mint mikor a Szigeten a Toolt próbáltam élvezni, de mellettem az aktuális gyros-kínálatot latolgatta egy csapat német, aminek köszönhetően a spirituális élménynek szánt koncertből egy arconhugyozott feszület lett. A Portishead alkalmával hasonló hangulatot teremtett egy egyik oldalamon bebaszva kurjongató tag, a másikon pedig egy srác, aki a számok felét végigénekelte, a másik felében pedig olyanokat üvöltözött, hogy “mi ez a szar bazmeg” – lehet, hogy a zsebében volt Kétarc tallérja. Így, elmeroggyant fesztiválparasztokkal körülvéve és a hangerő által cserbenhagyva, akárhogyan is erőlködtem, a maradandó élmény helyett sajnos megint csak az a megállapítás maradt, hogy ha az ember bensőséges koncertet szeretne hallani, akkor: 1) ezt nem fesztiválon fogja megkapni, 2) pláne nem a Balaton Soundon.
Portishead
Azért a koncertnek akadt néhány kellemes pillanata, mert persze hogy hihetetlenül jó volt élőben hallani azokat a basszus- és gitárhangokat, a scratch-eket és az elektronikát; karnyújtásnyira látni életem egyik meghatározó zenekarának tagjait; és közvetlen közelről látni, ahogy Gibbons arcán a dalszövegek minden szava barázdát vág és megfeszül. A végén pedig az énekesnő még le is jött a színpad előtti fotós árokba, ahol teljes hosszában végigpacsizott a közönséggel, és a fájdalmas nő imázsából kilépve mintha teljesen feltöltődött volna, és a mikrofonhoz visszatérve ragyogva köszönte meg az energiát és a lelkesedést. Szomorú, hogy ezen az estén tényleg a lelkesedésből volt maximum kézzel fogható mennyiség, a közönség és a zenekar oldaláról egyaránt, és minden e két pólus között közvetítő médium nagyjából csődöt mondott. Kicsit szomorú voltam.
Ez után hátra volt még az este másik érdekessége, a Magnetic Man, ahol legalább tudtuk, hogy hangerő problémák nem lesznek, miután korábban ugyanezen a helyszínen üvöltött úgy a Fake Blood, hogy szinte már elviselhetetlen volt. A trancestep stílust életre hívó csapat három tagja közül az ikonikus Skream hiányzott, de még a koncert közben tudatta velünk a Benga és Artwork előtt bohóckodó rasztás mc, hogy emberünk éppen apai örömök elé néz, és emiatt van távol. A show meglehetősen hullámzón alakult: egyszer kifejezetten izgalmas és minőségi dubstepeket játszottak, ami viszont másszor meglepetésszerűen csapott át a legvadabb gagyiba. Leginkább azok a pillanatok fájtak, mikor veterán diszkós ujjmozdulattal húzták le az énekes számokban a zenét, hogy az előttünk tömbösödő 14 éves átlagéletkorú csapat torkaszakadtából üvöltse, hogy “your energy when you touch me”, mert a lelkében mindenki Katy B, ugye. Azt főleg furcsálltam, hogy ha ez egy live act volt, akkor az énektéma némításakor vajon miért kellett a zenesávot is lekapcsolni? Kínzó kérdés, mindenesetre pont elcseszte még az ívét is az ilyen számoknak, tekintve, hogy az uplifting tetején sikerült ezzel a módszerrel elkapálni az ütemet és dallamot egyaránt, így az éppen ugrásra készülő közönség üresjáratban esett a padlóra.
Magnetic Man (kétharmada és a bónusz mc)
Emellett mondjuk volt pár igen jól eltalált pillanata is a bulinak, jól illesztett mashupokkal, remixekkel, és egyáltalán pozitív volt, hogy szinte semmi nem szólt album verzióban, hanem mindenen tekertek egy sort. A legjobb pedig kétségkívül az volt, hogy meglepetésre a színpadon termett P-Money is, a dél-londoni mc, aki a két számból, amibe beszállt zseniális grime darabokat rittyentett. Éppen ez a plusz volt az, ami hiányzott a koncert többi részén, mert a többi számban óbégató rezidens mc nagyjából a “put your hands up in the air” és “make some noise” szintjéig jutott a líra terén. P-Moneyt ellenben szívesen megnézném egy teljes saját szett erejéig is, bármelyik budapesti partyn.
Miután angol barátaink elhagyták a fedélzetet, mi is tovább álltunk, az este hátralevő részében azonban már csak szánalmas próbálkozásaink voltak arra, hogy jól érezzük magunkat, de sajnos ez sehol sem jött össze. A dubstep-felelős helyszínen a monoton döngölés egy-egy elvétett számnál tovább sosem szakadt meg, az összes többi helyen pedig valami olyan sokkoló élményeket szereztünk, hogy üveges tekintetünkből már könnycseppeket sem tudtunk kifacsarni. Azt a hulladék Arató Diszkó színvonalat, ami a legtöbb helyen ment, ennél hosszabban ecsetelni és minősíteni nem szeretném. Még a Modul live acttel tettünk egy próbát, ami egy darabig egészen kellemes breakbeateket szolgáltatott, de idővel ott is borzasztó dolgok történtek, és mikor egy La Roux acapella került rá egy nagyon nem hozzá illő, csattogó alapra, akkor feladtuk a dolgot, és célba vettük az első hajnali vonatot.
Így a végére egészen furcsa summárum bontakozik ki, amitől még én magam is meglepődök. Ugyanis amikor ott voltunk, relatíve jól éreztem magam (a Portishead miatti némi csalódottságot leszámítva), utólag visszagondolva viszont nem tudok maradandó élményekről beszámolni. A Sound történetében ezeknek az élményeknek a csökkenő tendenciája pedig azt mondatja velem, hogy jövőre már több mint kérdéses, hogy érdemes-e elmenni a Balatonig fesztiválozni.
Korábbi hírek és beszámolók a Balaton Soundról a Kultblogon: