Habkönnyű slágerekkel és egy kiváló producerrel csapatja debütlemezén a mainstream legveszélyesebb lövészárkai felé tartó Delphic. Az emo-hullám látszólagos lecsengésével különösen szembetűnő, hogy nem is olyan nehéz elektronikával kevert, slágercentrikus rockzenét csinálni – legalábbis az Acolyte-on maximálisan sikerült.
Az ugyan erős túlzás, hogy a legposványosabb mainstreambe gázolnánk bele a Delphic első nagylemezével, de minél többet hallgatom, annál inkább dereng előttem olyan veszélyeztetett fajok munkássága, mint a 30 Seconds To Mars, vagy bármelyik angolszász dance-punk banda, amelyiknek sikerült megugrani a totális érdektelenség szintjét. Az Acolyte érzelemdús hangvétele, könnyed elektronikus díszítései azonban aligha érnék meg ezeket a sorokat, ha nem nyúlt volna bele a lemez készítésébe Ewan Pearson, akit ismerhetünk – és szerethetünk – M83-hoz és Tracey Thorn legutóbbi lemezéhez fűződő munkássága és remixei kapcsán. Pearson persze nem az a fajta indie csúcsproducer, mint mondjuk Paul Epworth (aki kialakult zenekari hangzásokat képes alapjaiban újraformálni, lásd és hallgasd a Bloc Party Intimacy című nagylemezét), sokkal inkább egy igényes, elektronikában abszolút otthonosan mozgó fazon: ezt bizonyítja legutóbbi, hangzatos című We Are Proud of Our Choices című lemeze. Ennek legjobb darabjai, mint például Lusine Cirrusa nem sok zenei, de annál több hangulati rokonságot mutatnak: az Acolyte egy igazi, fiatalos slágerlemez, mely lehet, hogy könnyen elavul, jelenleg azonban el sem tudnék képzelni nála lelkesítőbb albumot.
A nyitó track-kvartett már önmagában megérne egy Mercury-jelölést: a Clarion Call világos és egyértelmű tételmondata az Acolyte-nak, egy tiszta in medias res-kezdés. A Doubt már felvillantja a lehetőségét, hogy egy Jared Leto karizmájával és hírnevével bíró énekes valószínűleg egészen a bulvárig katapultálná a Delphicet; a This Momentary utaztató hangvétele is feldobja a labdát a hallgatónak, aki az egészen A-hás gitárokkal feldobott Red Lightsnál válhat végleg rajongóvá. Itt törik meg album lendülete, és itt dől el, ki az, aki valóban beleesik az egész albumba: a címadó egy majd’ kilencperces, csúcspontján szinte drumandbass-es lüktetésű irányt vázol. Az album második felében inkább az elektronika dominál és ez se rossz: főleg a kifejezetten Pearson munkáira hajazó Remain tetszik innen nagyon, de az Acolyte eleje annyira magával ragadó, hogy ahhoz szinte lehetetlen felnőni a játékidő maradékában. De még így is négyes.
Delphic – This Momentary