A lengyel Jacek Sienkiewicz a 2002-es Téchné és a 2004-es Displaced lemezeivel országa első számú techno művészévé vált, és a világ többi részén is jókora reputációt szerzett magának, hiszen megmutatta, hogy nem feltétlenül szükséges angolnak vagy németnek lenni ahhoz, hogy igazán kiemelkedőt alkosson valaki a stílus trendibb szabványaiban. Az akkor még divatdiktátor kiadónak számító Cocoon hitelessége mára ugyan már megkérdőjelezhetővé vált, de Sienkiewicz mégsem hagyta ott őket, az On The Road című ötödik nagylemeze is Sven Väth jóváhagyásával jelent meg. A nyolc számból három is átlépi a tízperces határt (egy pedig csak hét másodperccel marad el tőle), de a combosabb hangterjedelmek nem mindig bizonyulnak a legjobb megoldásnak.

A Departure 11 nagyon ígéretes kezdés, percről percre egyre több elem érkezik meg a felvételbe, és féltávon már kisujjból visszahozza a minimal-korszak legemlékezetesebb pillanatait. Sienkiewicz a továbbiakban is okosan lavírozik különféle hangzások közt. A Fear techesebb tulajdonságokkal ruházza fel a lemezt, a Sing It pedig detroiti szögből lövi be az útirányt. Alapvetően tehát nem is az ötletek hiánya akasztja meg olykor az On The Roadot, hanem a koncepció. Nehezen érthető, hogy miért kell egy-egy olyan zenét tíz-tizenkét percig menni hagyni, ami hatban tökéletes lenne, miközben például a Lost And Found öt percnél egy huszáros vágással váratlanul véget ér. Hallható, hogy Sienkiewiczben még mindig ott a fantázia, de nem elég az útra visszatérni, ismét meg kell tanulni helyesen járni rajta. (Háromnegyed.)

Klasszikus technóval jelentkezik a berlini Mike Dehnert a Framework című gyűjteményén. A harmincéves szerző a Fachwerk nevű kiadóján már öt mp3-albumot jegyez az elmúlt négy évből, ráadásul ezeken felbuzdulva a Clone Basement Series, az MD2 és az Echocord is jelentetett meg tőle bakelitet tavaly. Idén a neves Delsin igazolta le magához az első hivatalos terjesztésre kerülő lemezére, és Dehnert nem okoz csalódást. A Framework elemében ábrázolja őt és nyers technóját. Erősen kezd, és a színvonalat magabiztosan tartja egy órán át, miközben több dubtechno és nem egy hagyományos zúzás is terítékre kerül. Az Infixben a sávokon sodródó, el-elmerülő vokálhangminta lehet rendkívül izgalmas, míg a Framework című szám a kopottas-rozsdás basszusaival hengerel.

A szerző tehetségét jól példázza, hogy könnyedén a tizenegyperces Palindrom a kiadvány tetőpontja, miközben gyakorlatilag az összes többi szám egységesen az öt-hatos intervallumban található. Nem zavarja meg Dehnertet az epikus méret, a hangjai nagyobb térben még hatásosabban bontakoznak ki, olyan monumentalitást sugallva, ami túlnő az egyszeri bakelit tartományán, és jogossá teszi az albumméretet. Később ráadásul a funky technós Teifolge és az édesvízi ambientben úszó Kontextfrei azt is megmutatják, hogy Dehnert nem csak egy dologban jó, és igazából valamelyest túl is mutatnak a lemez potenciálján. Komoly ember komoly technója a Framework így, a hosszabb tanulmányozása ajánlott. (Négyes.)

Rick “The Godson” Wilhite az egyik ismert helyi alakja Detroitnak. Az 1980-as évek zenei forradalmában a Buy Rite kiadónál dolgozott, jelenleg pedig a Vibes New & Rare Music nevű boltjával a város elektronikus zenei epicentrumának számít. Zeneírással korábban nem foglalkozott (noha az 1990-es évek közepén kísérletezett egy keveset), az Analogue Aquarium című debütalbuma viszont lenyűgöző módon mutatja meg, hogy mi ragadt rá az elmúlt huszonöt évben, amit a techno és a house legnagyobb élő legendáinak a társaságában töltött el. Wilhite jócskán benne van már a korban (negyven felett jár), a lemezén található tíz számnak ugyanakkor mégis az a legnagyobb erénye, hogy rendelkeznek egyfajta komolytalansággal: egy olyan embertől származnak, akinek nem lehet újat mutatni, mert látott már mindent.

Nehéz eldönteni, hogy a slágeresebb felvételeiért lehet szeretni az Analogue Aquariumot jobban, vagy pedig azért az absztraktabb oldaláért, ami két közönségcsalógatóbb téma közt állandóan megfigyelhető. A Blame It On The Boogie és az In The Rain egyértelműen Detroit és Chicago arany éveire emlékszik vissza, a kétrészes Muzic Gonna Save The World pedig azt az avantgárd house-t képviseli, amivel napjainkban Theo Parrish szerzett magának világraszóló hírnevet. Wilhite a kettő közt természetesen elkalandozik másfele is, például a bossa novás alapon pörgő Deep Horizons energikus soul-tech hangjaiban a művész több évtizedes szeretete és áhítata a zene iránt végig megfigyelhető, miközben a Cosmic Soup egyszerű, de rettentően hipnotikus parasztbassza pedig megmutatja, hogy a kevesebb sokszor tényleg több. (Négyes.)