Nagyon hosszú ideje várok már arra, hogy a műfajba gyakorlatilag besorolhatatlan, csakis önmagára hasonlító Oakland-i bandát élőben láthassam. Valahogy éreztem, hogy esetükben a neten fellelhető videók, de még a sokkal jobb minőségű stúdiófelvételek is messze elmaradnak intenzitásban és erőben a koncertélménytől. Azt is sejtettem, hogy a bécsi Arenában otthont kapott esemény lesz életem legmeghatározóbb könnyű(?)zenei élménye, de arra, hogy túlszárnyalják az elvárásokat, és járatlan mélységekbe és magasságokba vezetnek, tényleg nem számítottam.

Mielőtt azonban bebocsátást nyertünk volna a tudaton túli, sötét, de mégis fenséges univerzumba, ahol a Neurosis marconának tűnő legénysége vetítette elénk súlyosabbnál súlyosabb álmait, némi csúszással az olasz Ufomammut, majd a belga Amenra karcolta meg a lelkemet, felkészítve a nagy utazásra.

Tökéletes időzítéssel, az Ufomammut produkciójának első pillanataiban érkeztünk az Arena színpada elé, ahol ekkor még szellősen gyülekezett a közönség. Felületes ismeretségem a zenekarral nem mélyült el a negyven perces műsor után sem. A magukat pszichedelikus sludge-nak aposztrofáló trió (ufó is, meg mamut is, szóval a jó, nagydarab döngölős elborulás tökéletes meghatározás rájuk) azért alaposan belekezdett a dobhártyák megdolgozásába, szédületes hangerővel szólaltak meg. Arra ugyan nem számítottam, hogy ezen az estén bárki énektudásával fog elkápráztatni a mikrofon mögött, de amit Urlo énekes-basszusgitáros művelt, az a csekély várakozásokat is alulmúlta. Az alapok ugyanakkor hihetetlen erővel zúdultak a színpadról a rövid és kommunikációmentes program alatt. Pszichedelikus pacák előtt reszeltek és döngöltek, nagy élmény volt a záró God, aztán elgondolkoztam, hogy minek ebbe egyáltalán “ének”. Mindenesetre kezdésnek pont megfelelt.

A hangulatba hozás igazi felelőse a másodikként színpadra lépő Amenra volt, akik a Neurot Recordings (a Neurosis “házi” kiadója) istállóját erősítik, úgyhogy semmiképp sem lehetnek rosszak. Nem is voltak, nagyon ütős kis programot vezettek elő a monoton-monokróm, nagyon stílusos vizuál előterében. Arról azonban, hogy ki mit csinált a színpadon, kevés emlékem maradt, ugyanis túlságosan lekötött a vézna, ribitetkós, konkrétan őrült benyomását keltő frontember (Colin H. Van Eeckhout) gyűlölettől fröcsögő, világundorral átitatott előadása. Kezdjük ott, hogy gyakorlatilag végig háttal állva (ez így elsőre klisének tűnik, de ebben a kontextusban nagyon is helyénvaló volt) köpködte a mikrofonba hc-s témáit a transzba ejtő, ólomsúlyú muzsika fölé, de a mozgása is végletekig feszített dühről és agresszióról árulkodott, amit a végső robbanásig visszafogva adagolt az áhítattal várakozó nézők felé. A katartikus zárlatban pedig úgy távozott, hogy félresöpörte egyik gitárosát. Nincs mit hozzátenni, a spirituális hc sludge bizonyította létjogosultságát.

Amenra – The Pain. It Is Shapeless (live @ Arena)

A csúszások ellenére szinte az előzetes programnak megfelelően lépett elénk korunk egyik legmeghatározóbb metálzenekara, a Neurosis, miután a tagok és roadok tökéletesre hangolták cuccaikat, és beállították a számtalan kütyüt. Minden különösebb cécó nélkül kezdett bele az ötös a setlisten sajnos áthúzott A Sun that Never Sets helyett a Locust Star underground alapműbe, és innentől nem volt megállás és könyörület, végigzúdult rajtunk a láva, lassan és fájdalmasan égetve a belsőt, felszabadítva a legmélyebb fájdalmakat és félelmeket. Minden pontos volt, éles és egy túllőtt basszustémán kívül hiba nélküli. De ki az, aki ilyenkor a hibákat keresi? Josh Graham vizuáljai filmként peregtek a háttérben, illusztrálva az erőből és fájdalomból szőtt hangszőnyeget. A zenészek pedig eszeveszett fordulatszámon pörögtek, szinte példátlan koncentráltsággal és fegyelemmel vezetve elő súlyos témáikat.

Színpadon együtt látni Scott Kellyt és Steve von Tillt számomra a valóra vált álom. Mindkét zenészt akkora tehetségnek tartom, hogy külön-külön is mindent meghallgatok és megnézek, amihez hozzányúlnak, de ketten együtt olyan szinergiát hoznak létre (természetesen a másik három taggal együtt), ami egészen kivételes. Egymásra sem nézve mozdulnak együtt, üvöltenek, hörögnek, zúgnak, morognak és fonják egymásba gitártémáikat. Testükön és hangszereiket keresztül egy olyan minőség születik, ami túlmutat rajtuk, alkotóelemeken. Ezek a szigorú és kemény emberek úgy játszanak a fájdalom skáláján, hogy múltjuk minden pillanata beleolvad, ahogy kínzó őszinteséggel megnyílnak a szerencsés közönség előtt. Forró áramként mossa át a jelenlévőket, felszabadítva belőlük saját kínjaikat, együtt mozdulva, együtt öklelve a világ ellen, de mégis az életért.

Neurosis – Given To The Rising (live @ Arena)

Értelmetlen volna részletekbe bocsátkozni, hiszen az aprólékos megfigyelésnek itt nincs létjogosultsága, az egész masszív hatás számít csak, amit átengedtem magamon és hagytam, hogy átjárjon, betöltsön, megtisztítson és felemeljen. Talán annyit érdemes megemlíteni a tényekre vágyakozók igényeit kielégítendő, hogy elhangzott két dal, a készülő, új albumról, név szerint a hegedűszóval fűszerezett Killing Elk és a szépséges At the Well című. Mindkettő vérmes reményekkel töltheti el a rajongókat, hiszen már forrásban is kész remekműnek mutatkoztak, nem is beszélve a régebbi darab, Through Silver in Bloodról, ami a program legvégére került, az eksztatikus dobolás-lezárással, ami előtt Steve von Till konkrétan elveszette magát, és előttünk alakult át lüktetéssé, zúgássá és üvöltéssé.

Köszönömök és ráadások nélkül távoztak, a program úgy volt teljes, ahogyan ők akarták. Be kell, valljam, nem bírtam végig. A várakozás izgalma, a levegőtlenség és a zene komplexitása egyszerűen kikapcsolt másfél dalra a középrész végén, de ez már a befogadó tökéletlensége, az előadókban ilyesmit nem lehetett felfedezni. Életem koncertje volt, ennyi.