Marc Dall és Alex Ander az elmúlt években Young Huntingként lettek ismertek. A 2010-es Attachment In A Child And The Subsequent Condition című albumukon különféle kísérleti elektronikai elemek (pl. drone-ok, sötét textúrák) találkoztak absztrakt elemekkel, amikkel a duó igencsak felhívta magára a figyelmet. Egy évvel később már az irányzatban nagynak számító Blackest Ever Black kiadónál jelenhetett meg a következő kiadványuk.

A nagy hírverés és hirtelen jött felkapottság ellenére a Young Hunting eltűnt, méghozzá örökre. A duó 2012 végén egy új név alatt tért vissza, ez a Dalhous, és a Mitchell Heismann című ep-jük kellemes meglepetés volt, felidézve az IDM legnagyszerűbb pillanatait rengeteg eredeti ötlettel megspékelve. Ráadásul már akkor bejelentették, hogy hamarosan érkezik az új nagylemezük, az An Ambassador For Laing, ami végül május elején megérkezett a lemezboltokba.

E jeles alkalom kapcsán beszélgettünk a Dalhousszal. A kérdéseinkre Marc Dall válaszolt.

Dalhous – The Physical Body

A Mitchell Heisman EP hallgatása során rengeteg nagyszerű pillanat jut eszembe a ’90-es évek IDM öröksége kapcsán – leginkább a Skam kiadó és a Boards Of Canada. Mi lehet az oka ennek?

Leginkább valószínűleg az, hogy a hangminták, amiket a gyűjteményünkből és más forrásokból válogattunk az EP-hez, így szólaltatták meg a számokat. A legtöbb időt azzal töltöttük, hogy kitartó munkával készítettük a hangmintákat újra és újra. A zenéket sokszor helyeztük egymásra, majd ezekből kiemeltünk kis részeket, és ismét nekiálltunk a nulláról megírni őket teljesen új ötletek mentén.

Egy másik nagyon fontos tényező a hangzás tekintetében, hogy igyekeztünk nagyon különlegesen bánni a hangokkal: lejátszottuk őket különböző eszközökön, például régi TASCAM szalagos hangfelvevőn, elromlott lemezjátszón, vagy rossz minőségű diktafonon, hogy az egész kézzelfogható legyen, érezhetővé váljon a súlya a zenéknek. Egyébként csak mostanában fedezzük fel, hogy az emberek mire utalnak az IDM elnevezéssel: az Autechre és Aphex Twin lemezeit csak nemrég kezdtük el hallgatni. Így utólag már én is azt mondom, hogy valóban vannak hasonlóságok, legalábbis zeneszerzés terén biztosan. Ugyanakkor ez az EP csak egy kedvcsináló, nem gondoljuk, hogy teljesen bemutatná a Dalhous-t.

Tudnál mesélni arról milyen gyorsan és mekkora intenzitással írjátok a zenéiteket? Mindent kiterveztek előre, vagy inkább szabadon próbálgattok dolgokat és improvizáltok?

A melódia és a számok szerkezete általában nagyon gyorsan megvan. Akár fél óra alatt. Befejezni a zenét viszont teljesen más téma, sokszor hónapok kellenek ahhoz, hogy valami izgalmasat és eddig ismeretlent hozzunk ki belőlük. Figyelemhiányos vagyok a zenéinket illetően; gyorsan rájuk unok, ezért igyekszem annyira részletesen megírni őket, amennyire tőlem telik. Minden egyes másodpercen végigmegyek egyesével, egészen addig, amíg nem érzem, hogy a dolog már magától is meg tud állni a lábán. Minden elemnek muszáj egységet alkotnia.

Mik vannak rád hatással most?

Általában nem szoktam mások zenéit hallgatni, miközben a sajátjainkat írjuk. Egyrészt nincs rá időm, másrészt a nap végén örülök, ha nem kell tovább túráztatnom a füleimet, mert amúgy sem tudnék akkor már normálisan meghallgatni semmit. Az utóbbi öt évben megállás nélkül dolgoztam különféle projekteken és ötleteken, ezért sajnos nem is tudok annyi zenét hallgatni, amennyit szeretnék.

Viszont nagyon jó a Blackest Ever Black kiadónál lenni, számos olyan kiadvány jut így el hozzám, amiket egyébként fel sem fedeztem volna. Mostanában nagyon tetszik, amit Cut Hands és a Raime csinál. Olyan lemezeket írnak, amik gyakorlatilag hibátlanok, a hangzásuk elképesztő, mind részleteiben, mind kivitelezésükben.

Van a zenéteknek valami konkrét üzenete, valamit, amit ki szeretnétek fejezni? Vagy csak pusztán hangok?

Minden ötletünk és gondolatunk benne van a lemezeinkben; egyaránt fontos a borító és a számcímek, de természetesen magán a zenén van a legnagyobb hangsúly. Már nem tartjuk érdekesnek, hogy legyen egy énekes, aki kifejezi az érdeklődéskörünket, filozófiánkat, nézeteinket. A zenénk így absztraktabb lehet, sokkal nagyobb teret adva annak, hogy elmondjuk a mondanivalónkat. Reméljük, hogy a zenénk így jobban hat az érzelmekre, mint az intellektusra.

Dalhous – He Was Human And Belonged With Humans

Zenei értelemben véve mi az utópiátok? Mi az a pont, ahova el szeretnétek jutni, mit akartok elérni?

Gondolom, mint mindenki másnak. Minden egyes új kiadvánnyal meg szeretnénk teremteni a tökéletes számok gyűjteményét, amiben minden része egy bonyolultan szőtt hálónak, ami egy nagyon különlegesen megtervezett atmoszférát kap el mesterien. Lehet, hogy ha egyszer azt éreznénk, hogy ezt elértük, akkor nem folytatnánk annyira lelkesen a zeneszerzést. De még mindig nagy étvággyal állunk neki új hangokat felfedezni.

A következő hat hónapot azzal fogjuk tölteni, hogy közel nyolcvan percnyi új anyagot nézünk át, hogy kiválasszuk a legjobb és legfontosabb számokat a következő albumunkra. Ma a piac tele van túlértékelt, szenzációhajhász zenékkel – mi csak a legjobbnak tartott dolgainkat szeretnénk megmutatni az embereknek. Nincsen helye középszerűségnek nálunk.

Hogyan mutatnád be az An Ambassador For Lainget azoknak, akik nem ismernek titeket?

Úgy gondolom, hogy körülírni egy zenét amolyan lehetetlen küldetés. Én az a fajta ember vagyok, aki öt másodperc után meg tudja mondani valamiről, hogy szeretni fogja-e. Ez lehet, hogy cinikusan, vagy türelmetlenül hangzik, de igaz. Minden zenében a természeténél fogva van valami nyilvánvaló dolog, ami vagy beszippant, vagy nem. Szerintem ez sok más emberre is igaz. Úgyhogy érdemes belehallgatni az első számba, és utána mindenki tudni fogja, hogy kiváncsi-e a többire is.