Amikor múlt héten nekivágtam a Trafónak, arra az egy Jimi Tenor koncertélményre építhettem, amit a Balaton Soundon sikerült elcsípni tavaly nyáron. Ez alapján megállapítottam, hogy Tenor vad, experimentális korszaka perpillanat a háttérbe van csukva, és a Kabu Kabu zenekarral átadta magát az örömködős muzsikálásnak. Na, ezt a rajzot kerekítette ki most jó néhány árnyalattal. Kiszámíthatatlan koncertet adott a lazulástól az elvont jazzig, ami határozottan nem a fesztivál verzió volt, hanem a fajsúlyosabb klubkoncert.
Nem is csak az a tavalyi koncert hitette el velem, hogy Jimi Tenor felhagyott a kísérletezéssel, hanem a Kabu Kabu kísérőzenekarral kanyarított első album is egy olyan anyag lett, amire jóérzésű anyukák ringatnak bölcsőt a kismama klubban, illetve félkész közönség illegeti magát élvezettel egy nyári fesztiválon. Ez után a Trafó előtt sörözgetve, némi csúszással számolva furcsa volt, mikor a pontos kezdést bizonyítandó olyan hangot hallottam kiszűrődni, amit egy két tenyérrel vehemensen taposott szinti adhatott. Gyors hörpintés és jegyezés után a hosszában eleve lefelezett teremben egy szellős százas-kétszázas közönséget találtam, akik elmélyedve figyelték, ahogy a kék, csillogó palástot viselő karmester egy nyakba akasztott, koszos-rongyos vásári szintivel csapatja az avantgárd jazzt.
A legjellemzőbb ismérve a koncertnek az volt, hogy kiszámíthatatlan. Látszott eléggé az egész társaságon, hogy egy hosszú turnén vannak, annak sem az elején, az energiájuk nem éppen a csúcson van, így minden kis rezdülés nagyban befolyásolta a bulit. Amikor inkább elszálltak, a közönség inkább csak nézett ki a fejéből (ilyen volt például, mikor egy szinti “szóló” közben Tenor térdre ereszkedve nyelvvel “nyomkodta” a billentyűket), amikor viszont táncolható ütemeket adtak, vagy megcsendül egy közismertebb szám, mindjárt beindult egy kis táncolás is, ilyenkor látszódott, hogy az energia visszaáramlik a színpadra is, és egy kicsit ők is felélénkültek tőle.
A kiszámíthatatlanság mégis inkább a stíluskavalkádra vonatkozott: többnyire valamiféle jazz volt, amit hallottunk, de persze több ízben is átütött az utóbbi két lemezről ismerős afrobeat, aztán néha teljesen egy Colorstar koncerten éreztem magam egy-egy space rockos téma miatt 
(ilyen, ha jól emlékszem, egész pontosan kétszer fordult elő). Közel karcoltunk a slágerlistákhoz, mikor a Sugardaddy kiválóan rajongható témája csendült fel, aztán később egészen az ambientig mentünk le, mikor a teremtéstörténet és a nyugizás keresztezését adta elő spoken word formában minimál zenére. Igazi bugit csak a legvégén adtak a közönségnek, mikor a dobos mintha felezte volna az addig megszokott tempót, és egy nagyon korrekt, pörgős tánc volt a jutalomjáték azoknak, akik egy kedd este ide vették az irányt.
Kicsit fáradt volt a csapat, és semmiképpen sem a rádióbarátságnak hódoltak ezen az estén, viszont Jimi Tenor egy olyan oldalát láttam, amit élőben még nem. Egész más volt ez, mint egy napsütötte feszten segget rázni, viszont nem kevésbé jó.
Korábban a Kultblogon:
- Balaton Sound 2008 – 3. rész
(Jimi Tenor koncert-beszámolóval)
Linkek: