Linkin Park / Hybrid Theory – nézem a kissé megkopott írást a szintén viseltes műanyagon, mosolyogva veszem észre a szalaggal már szinte összeolvadt szivacsdarabot a kazetta alján. Jó volna berakni valamibe és Playt nyomni, de ki tudja már, merre kallódik életem első Walkmane.

“Nem vagyunk dilisek, nem vagyunk különcök, csak egyszerűen nem álltunk be a sorba, kilógunk a társadalomból.” (Jonathan Davis a Kornból)

Ha jól emlékszem, a hivatalos megjelenést követően szinte pár hónapra rá már meg is volt életem első kazettája, ez, amit itt fogok a kezemben. Nagyszerű pillanat volt, amikor otthon, tizenéves fejjel rácsodálkoztam, hogy ennyire keményen is lehet tolni, vagy valami hasonló érzés volt bennem, legalábbis még a vásárlás előtt, amikor először láttam a Crawling klipjét a német Viva tévén, nem is sejtettem, hogy a Hybrid Theory jóval több, mint egy hidrogénszőkített srácnak és kis csapatának slágerballada-gyűjteménye. Mondanám nagy pofával, hogy látjátok feleim, a többi már történelem, de tíz év alatt csak annyi változott, hogy már tudom értékelni más szempontokból is Chester Benningtonék produkcióját – a Hybrid Theory viszont egy cseppet se lett gyengébb anyag, sőt, kevés ilyen volumenű rocklemez született az azóta eltelt időben.

Nincs bennem kétség, hogy többen is értetlenül néznek: néhányan azért, mégis miért magasztalom ezt a nyomorult zenekart, akik tíz éve az igazi rockzenére mértek csapást, napjainkban pedig egy borzalmasan semmitmondó lemezzel (A Thousand Suns) támadják újból a chartokat; néhányan meg azért, mert már abból a generációban nőttek fel, akiknek nem feltétlenül jelent olyan sokat, ha azt mondják nekik, nu metal.

Linkin Park – Crawling

Márpedig a nu metalról szólt a 2000-es évek fordulóján minden: ne feledjük, a nagy amerikai zenekiadók utolsó gondtalan napjait éljük, a Metallica Napster-ügye még éppen csak kipattanóban, de még azt is csuklóból intézik el az öltönyösök, Káeurópában meg még amúgyis örülünk, ha a számtech teremben látunk esetleg egy kis internetet. De azt azért tudjuk Metal Hammerekből, Rockinformokból, hogy Kurt Cobain ugyan egy ideje halott, a Metallica pedig khm, kevésbé nagy pillanatait éli (mi is történt a Black Album és a St. Anger között?), de vannak itt ezek a srácok, akik kicsit gyanúsak ugyan, mert a ének-gitár-basszgitár-dob struktúrát nem átallanak kiegészíteni egy DJ-vel vagy samplerrel, sőt, a második “énekes” olykor rappelni kezd – de azért elég jól csinálják!

S ami még gyanúsabb, hogy egy Bravót vagy Popcornt fellapozva is ugyanerre a véleményre jutnak az ottani zenei “szakírók”. Ebben semmi különösebben meglepő nincs: a nu metal, megjelenésével, egy látható űrt töltött be, nem is feltétlenül azt, amelyet a már emlegetett grunge és a hozzá hasonló irányzatok hiánya keltett (ne feledjük, még bőven évekkel vagyunk a 2000-es évek indie-robbanása előtt), sokkal inkább a Metallica és társai nem tudtak megszólítani mindenkit, akiket pedig érdemes volt. A rockzene és a hiphop két véglete között nem volt igazi mainstream átjárás, ha meg esetleg egyik se jött be, akkor eláshattad magad. (Nyilván érdemes emlegetni a Public Enemyt, a Cypress Hillt vagy a Run DMC-t, de ezek unikális esetek, a mainstream és az underground közötti nyugis pályán mozogtak inkább, egyénített rajongótáborral.)

A nu metal sok szempontból volt hasonló címke, mint a triphop: tulajdonképpen egyetlen zenekart sem tudnék mondani, akik felvállalták volna, hogy igen, ezt játsszuk – a média viszont egyik esetben sem tudta simán elfogadni, hogy csupán rock lenne, amit akár a Linkin Park, akár a Korn vagy a Limp Bizkit játszik. Ha csak a Hybrid Theoryt hallgatjuk, már akkor is érthető az újságírói álláspont: habár több zenész is emlegetett ekkor olyan neveket a metal dicsőségcsarnokából, mint a Slayer (a thrash metal császárai, olyan mesterművekkel, mint a Reign In Blood vagy a God Hates Us All) vagy a nu metal legtöbbet emlegetett előképei, a Pantera illetve a Faith No More. Előbbi riffelését kifejezetten szerették volna átvenni második nagylemezükre, a Meteorára Benningtonék, más kérdés, hogy az jóval lágyabb és emészthetőbb lett nemhogy egy Vulgar Display of Powerhez, de még a Hybrid Theoryhoz mérten is. A nu metal másik ikonikus alakulata, a Korn egészen a nem kevésbé bombasiker Issues lemezig egy egészen más színtér hőse volt: valahol szűk átmenetben a Soundgardent, a Rage Against The Machine-t és a hagyományos metalt egyaránt hallgatók bandájaként. Aztán jött az ezredforduló, és október 24-ével vitathatatlanul egy új színtér jött létre, melyen zeneileg igen különböző társaságok igyekeztek egy cél felé: egy rendkívül liberális felfogású, emociális hangvételű rockzenei élet megalkotása felé, melyben azonban a legnagyobb akadály saját kiadóik és színterük volt.

“Utálom ezt az egész nu metal szarságot is, mert csak egy kommersz szemét.” (Dez Fafara a Coal Chamberből)

A Hybrid Theory azon túl, hogy nyilvánvaló kommerciális siker volt az első pillanatoktól fogva (nem véletlen, hogy négy különböző kislemez és egy rendkívül minőségi és ötletes remixalbum is született utána Reanimation címmel), sokszínűségével egyértelműen összefogott egy olyan színteret, mely nyilvánvalóan nem az ezredforduló után jött létre, hanem már jóval előtte elkezdett kialakulni, azonban egyes tagjai semmiképpen sem voltak összeegyeztethetők – a Coal Chamber “gótos spooky-core”-ja, melynek a csúcsteljesítménye volt a Dark Days lemez és a Limp Bizkit a Hybrid Theory előtt egy héttel megjelenő Chocolate Starfish and Hot-Dog Flavoured Waterjének lazább rapekkel kevert weirdo pillanatai ég és föld voltak. Arról nem is beszélve, hogy az első pillanatokból benne volt az ellentmondás a színtérben: a kiadók által brutális pénzekkel és gigantikus turnékkal megtámogatott zenekarok előbb-utóbb egytől-egyig besokalltak a hirtelen jött sikertől. Szinte nem volt olyan nu metal zenekarral készült interjú, melyben el ne hangzott volna a “rohadt zenebiznisz” szófordulat, de volt, aki még ennél is tovább ment, mint a Korn, akik végképp belezizzenve az állandó harcba a rajongókkal és a kiadói elvárásokkal, megcsinálták a Take A Look In the Mirror album egyébként legjobb számára, a Y’all Want A Single-re ezt a videót. Aki kicsit is ismeri a Kornt, tudja, hogy ez volt kábé az utolsó figyelemreméltó dobásuk, aztán a gitáros Head szépen lassan megtért Jézushoz, és elhúzott Indiába, majd a zenekar egyik aduásza, David Silveria dobos is bedobta a törölközőt.

Linkin Park – One Step Closer

Nem segítette az összhang kialakulását az sem, hogy a “keményebb oldal” kezdeti pozitív hozzáállása igen hamar átcsapott egyértelműen negatív kritikákba, amikor például egy Ozzfest közönségén kellett megosztoznia egy Zakk Wylde-nak és a Crazy Townnak – előbbi egy interjúban röhögve jegyzi meg, hogyan dobálták le a valódi rockra vágyó rajongók a kiadós műanyagzenét játszó, csak pénzzel felpumpált bandát. A klasszikus heavy metal közegben hamar kialakult a kép, hogy mindarról, ami rossz a zeneiparban, a Linkin Park és newcomer társai tehetnek – főleg, ha valami pénzügyi dolog csattan olyan bandákon, akik már jóval előttük a színpadokat uralták. Ezekre a hangokra csak ráerősítettek a zenei médiumok, amelyek olykor kifejezetten kárörvendően jelentették be egy szabadon választott, 1999-2002 között nagyot dobó alakulatról, hogy mekkorát lépett vissza aktuális lemezével. Így járt a Papa Roach, amely akár a Pantera utódja is lehetett volna az Infest lemezzel, a Lovehatetragedyvel és arra következő albumaival azonban gyakorlatilag az MTV kurvájává vált; a Crazy Town, mely már az első, Gift of The Game lemezével necces határon mozgott stílek között; a Limp Bizkit, amely nem is tudom, mit csinál napjainkban, de arra tisztán emlékszem, mit köpködött a 2000-es évek közepén Fred Durst és az ikonikus gitáros Wes Borland egymásra, és arra is, hogy mekkora gáz lett a Results May Vary lemez. A Kornról már beszéltünk, a Coal Chamber a Dark Days után nem sokkal fel is oszlott; olyan underground gyöngyszemek, mint a Dislocated Styles olyan nyomtalanul tűntek el, hogy nyomuk se maradt.

Egyedül a Linkin Park volt, ami nemcsak képes volt sikerét átmenteni a 2000-es évek második felébe, de tulajdonképpen idei albumuk is számottevő rajongó- és hallgatótábort érdekelhet még, habár részemről a maníros, néhol kifejezetten a U2-t majmoló Minutes To Midnight lemez óta mint rajongót nem érint, amit csinálnak. Ahogyan azonban a Hybrid Theory elkezdődik a Papercuttal, az mind a mai napig megérint: az a dobgépes ritmusra beúszó gitárhangzás szerintem mind a mai napig hidegrázós, és jól mutatja, miért is lehetett olyan sikeres ez a lemez. Egyszerűen minden ki van számolva rajta az utolsó pillanatig: Don Gilmore producer több tucat lemezzel dolgozott 20 év alatt, de egyértelműen ez a mestermunkája, amely olyan producerek mellé emeli, mint Rick Rubin vagy Michael Beinhorn. Ilyen gitártémákra nemhogy húsz évvel ezelőtt, de még napjainkban is felkapná a fejét bárki, arról nem is beszélve, hogy Chester Bennington énekes különös, egyszerre ráspolyos és dallamképes orgánuma összetéveszthetetlen és kiemelkedő pillanata bármelyik számnak. Mike Shinoda, aki a hiphopos témákért felelt, egyértelműen sokat hozott a Linkin Parkba a Roots-élményéből (Black Thought egyébként szerepel is a Reanimationön), de a Linkin Parkból kár lenne kiemelni embereket, mert vitathatatlan, hogy kiváló csapatként működnek: nincs még egy nu metal zenekar, amely tíz éve ugyanazzal a felállással dolgozna ilyen magas szinten (talán csak a Deftones, de nekik is megvoltak a maguk sötét pillanatai).

Linkin Park – Papercut

Ma már talán megmosolyogtató és inkább retro feeling, ahogyan úsznak az animált lények az In The End klipjében, azonban maga a Hybrid Theory nem lett avíttabb egy perccel sem. Azt hiszem, nincs annál általánosabb mérce egy zenei produkcióval szemben, hogy kiállja-e vagy sem az idő próbáját. A Linkin Park ugyan már nem a régi, de ez a lemezük egész biztos, hogy klasszikus lesz újabb tíz év múlva is.