Sokan tiszta szívből rühellik az olyan stílusjelzőket, mint az electroclash, twee pop vagy az indietronica – pedig legalább annyira hasznosak és van annyi létjogosultságuk, mint irodalom esetében mágikus realizmussal meg ehhez hasonló, ködösnek tűnő jelzőkkel dobálózni. Itt van például ez a Chap nevű, számomra newcomer, amúgy harmadlemezes ötösfogat, akik tökre komolytalanok ahhoz, hogy indienek nevezzük őket – se az angolszász spleen, se a csípőhöz kíméletlenül tapadó zakó nem állna jól nekik –, de néhány szám kivételével elektronikus alfajok közé sem tuszkolhatóak be. In fact, a Chap is csak újabb folt a nagy impresszionista festményen, amelyet azok a zeneszerzők állítanak össze, akik már rájöttek, hogy a következő zenei paradigma lényege az elektronikus és a bármilyen jellegű rockzene totális összeolvasztása minél maximálisabb hatásfokú eleggyé.

Ehhez vegyük hozzá, hogy a Radiohead óta legális szürreálisan viccesnek lenni a rakenrólban – tulajdonképpen ez a geek rock lényege is -, és ezt a lehetőséget a Chap is kihasználja. S ha a vicc lényege a poén, akkor ők abszolút poéntalanul viccesek. A They Have A Name – Fun And Interesting – Caution Me kezdőhármas a kanonikus indietronica, agyament témákkal, unintellektuális szövegekkel és jó adag WTF-feelinggel. Aztán az album közepe táján alábbhagy a kísérletezési kedv, és sokkal jobban közeledünk a Hot Chip univerzumához, de legalább jól. Végül aztán az I Saw Themmel pályázzák a Mega Breakfast-et azon ritka albumok közé, ahol a legkúlabb szám a tracklist végén van. Izgalmas kis anyag a Mega Breakfast, de ennyitől még nem lett ingerenciám meghallgatni az ezt megelőző albumokat. De tetszett, szóval hármas.

The Chap – Fun and Interesting

Még tart az újdonság varázsa, és ha azt mondják nekem, hogy kanadai rockbanda (ráadásul újból indie rockerek a Warp labelnél, ummm), lehet, hogy figyelmetlen pillanataimban rögtön elcsöppen a nyálam. S bármennyire gázos is ez, azért meg kell hagyni, hogy a ’90-es évek óta rengeteg olyan zenekar és előadó érkezett a juharsziruposoktól, akik aztán a trendekre is számottevő hatással voltak, vagy csupán kiemelkedőt nyújtottak stílusukban. Broken Social Scene, Arcade Fire, Caribou, Rufus Wainwright neve jól csengenek, nem? S szorosan ott van a kanadai crew mellett a Brooklyn / NYC környékén regnáló gondolattestvériség, tudjátok, LCD Soundsystemtől TV On The Radión át a !!!-ig. Na, ha már megvan fejben ez a tengely, oda is tehetjük szépen a Born Ruffians-t. Oda, a Vampire Weekend idei anyaga mellé, közel, de azért ne túl szorosan.

Ez nem beskatulyázás szerintem – az stílus szerint történik általában, de az említettekben pont az a frankó, hogy igazából nehezen megfogható műfajilag, mit is csinálnak. Főleg az ő lelkükre írható, hogy az indie, mint fogalom, egy eléggé homogén, megfoghatatlan dologgá vált az utóbbi években. A Born Ruffians is legalább ennyire indie: sok minden beinteget távolról, eléggé jelen van a Vampire Weekend óta sokkal erősebben élő high school indie-hangulat, de rengetegszer jelennek meg TV On The Radiós témák (főleg a slágeresélyes Hummingbirdben érzem ezt).

Ha már hangulatok. Talán erről az oldalról a legerősebb a Red, Yellow and Blue: tölgyfaillatú indie-himnuszok, kissé komolytalanabb, de szépen fűzött, szinte táncolható rockdalok, urbánus és folk témák gazdag keveredése garantálja, hogy ez az indie album nem az lesz, amit megunsz a negyedik-ötödik számnál. Ez nem egy minőség- és zsenialitásfüggő dolog; egyszerűen végre akad egy indie zenekar, ami nem süti el az összes puskaporát három slágerben, hanem írnak egyenletesen jó dalokat, igaz, nagy, kihagyhatatlan pillanat nélkül. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem a Born Ruffians-képlet jobban tetszik.

Nagyon el tudnék képzelni egyébként egy csak akusztikus albumot is Luke LaLonde-éktól, mert a legjobb dalok mind a csendesebb, visszafogottabb oldalukról jönnek. A !!! együtt bulizik a Vampire Weekenddel, néha áthallatszódik a szomszédban jammelő Battles, közben be is rúgnak egy picit, és ez nekünk nagyon tetszik. Négyes.

Born Ruffians – Hummingbird