Míg sok drum & bass producer számára a kísérletezés egyet jelent az egyre hidegebb, introvertált zenék megírásával, addig te a Devil’s In The Detaillel nem a befordulós utat választottad, hanem mintha épp, hogy kinyíltál volna. Az előző lemezed, az MC Kemoval közös Raw Truth pedig az előbbi trendhez köthető, annak volt az egyik első képviselője. Mi eredményezte ezt a váltást?

A Devil’s In The Detail nem egy koncepcióalbum, míg a Raw Truth az volt, Kemo szövegeivel és hangjával gyakorlatilag előre eldől a számok tónusa is. Ezt a mostanit inkább egy Lynx compilationnek mondanám, ezért is szerepel rajta annyi közreműködő. A munkálatok részemről is nagyobb nyitottságot és türelmet szükségeltek, de nem éreztem nyűgnek, mert szeretek másokkal együtt dolgozni, olyan ötletek és vélemények merülnek fel, amire egyedül, vagy ugyanazzal az egy-két társsal sosem gondolnál. Társaságban alapvetően kevésbé tud befordulni az ember.  Ez a zeneírásra is igaz: a sok emberes, kellemes légkör a számok hangulatát is befolyásolja, nem enged teret a melankóliának.

Kemo egy számban tűnik csak fel, míg korábban rengeteget dolgoztatok együtt, a közös album mellett még közös Facebook profilt is vittetek. Mi az oka a mostani mellőzésének?

Ez nem direkt mellőzés, mindmáig nagyon jóban vagyunk. Kemo visszaköltözött Los Angelesbe, így beszűkültek a közös munka lehetőségei is, illetve ahogy az előbb említettem, az ő hangja alapvetően komor, a szövegei pedig sokszor politizálnak.   A Devil’s In The Detailből pedig semmiképp sem akartam egy Raw Truth 2-t csinálni. Kemonak nagy szerepe volt ennek ellenére, a Burnt három éve írtuk, és akkor döntöttem el, hogy akarok egy második lemezt, amikor végeztünk vele.

A lemez leginkább megosztó pontja rögtön az első számban, a Without Warningban érkezik. Itt az egyik pillanatban, váratlanul behúzod a korábbi sikerzenéd, a Disco Dodo dobjait. Azt olvasni, hogy a hallgatók vagy imádják, vagy utálják ezt a húzást. Számítottál erre a reakcióra?

Meg is lepődtem rajta, meg nem is. A negatív vélemények intenzitása mindenképp meglepett, nem gondoltam volna, hogy ekkora feneket kerítenek egy kvázi intronak. Amikor felraktam pár bulin, sokan odajöttek hozzám a szett után, hogy nagyon bírták a Disco Dodo VIP-ját és ugye kiadom majd. Aztán amikor megjelent, lehet, hogy ugyanazok az arcok kezdtek ekézni, hogy mennyire ötlettelen vagyok már. Szerintem mások sokkal többször ismétlik magukat, ugyanazokkal a panelekkel dolgoznak és sosem kapnak ezért fricskát. Furcsa érzés volt. Mindenesetre nagyon szeretem ezt a zenét és a Disco Dodot is. MC Fats egyszer azt mondta utóbbira, hogy szerinte akkora hatással volt a drum & bass-re annak idején, mint Michael Jackson Thrillere a popra. Ez azért szerintem egy kicsit túlzás, de attól még jól esett.

Említetted Fats-et. Rajta kívül is sok jól csengő név tűnik fel a tracklisten az egy állandó, viszonylag ismeretlen Hellrazor mellett. Mesélnél a közreműködőkről, kivel milyen élmény volt dolgozni?

Fatsszel több dalt is írtunk már, meg is fogjuk szép lassan jelentetni a legtöbbet.  DRS-szel is dolgoztam már együtt korábban, most újra felvettük a kapcsolatot. Nagyon jó srác, emberileg és zeneileg is csípem. Deeizmmel voltak már közös fellépéseink, most tető alá hoztuk ezt a számot is, ami az egyik legizgalmasabb meló volt ezen az albumon. Kíváncsi voltam, hogy tudjuk összepasszítani az érzelemdús hangját egy robosztus alappal. Személy szerint elégedett vagyok a végeredménnyel, és a visszajelzések is jók.

Hellrazor egy hamisítatlan régisulis junglist, aki sokat segített nekem a pályám elején, mivel a stúdiójában voltam hangmérnök gyakornok. Sok jó jungle-t és breaket írt akkoriban, az egyik fontos háttérembere volt a kilencvenes évekbeli angol elektronikus zenének. A mentoromnak tekintem, és vissza akartam neki adni valamit abból, amit anno értem tett. Most megváltoztak ugye a szerepkörök, inkább ő dolgozik be nekem, de mindketten élvezzük a helyzetet.  Hellrazor egy valamivel idősebb arc, aki szívesen megosztja velem az ötleteit és a tapasztalatait. Jóval érettebbek lettek ezáltal a zenéim.

Ha Lynx-re gondolok, két erős imázselem jut eszembe: az egyik a V mint Vérbosszú című filmből ismert Guy Fawkes maszk, amit még Kemoval használtatok elég koncepciózusan a médiamegjelenésekkor, a másik pedig az aprólékos producer képe. Utóbbi a kiadód nevében és az új lemezed címében is erősen átjön. Tudatos márkaépítés ez nálad az elmúlt években?

Nem foglalkozom ezzel a részével olyan tudatosan. Egy dizájner barátommal dolgozom régóta, ő felel majdnem minden vizuális elemért körülöttem, így abból a szempontból ez koncepciózusnak hathat, hogy egy ember ízlése és tervezése szerint zajlik. A Vendetta-maszk Kemo ötlete volt, ő pörgött rá, hogy sokat használjuk.

A Detail Recordingsszal megalapítottad a saját kiadódat nemrég. Úgy tűnik, elég sokan fognak bele saját címke kialakításához a drum & bass-ben, ami elég ellentmondásos abból a szempontból, hogy nem a legkönnyebb időket éli a zeneipar világszinten. Mi lehet az oka ennek a jelenségnek?

Igen, ez jogos, valóban elég különös a helyzet. A domináns kiadók jól megélnek most is, ugyanakkor a szcénabeli zenészek kifigyelték már a működésüket. Tudjuk, hogy általában az történik, hogy felfuttatnak egy új és tehetséges arcot, majd az első kommerciális siker után inkább keresnek egy másikat, mintsem a meglévőbe fektessenek további pénzeket. Gyors karriert tud eredményezni, ha felkarolja az embert egy nagy kiadó, mivel fellépésszervezésben és promócióban a töredékét tudjuk annak egyedül elérni, mint velük. Utána viszont könnyen a légüres térbe kerülhetünk, ahonnan nem csak anyagilag, de művészileg is nehéz a hogyan tovább.

A gyors kicserélődés mellett van egy másik hátránya is a nagy kiadóhoz szerződésnek: mivel üzletileg a dj-knek írt, tánctérre szánt számok a leginkább kifizetődőek, ezért ha valaki belekerül ebbe a körbe, gyakorlatilag muszáj ilyen nyomás alatt dolgoznia. Nekem ez biztosan nem menne, ezért inkább a lassabban alakuló saját utat választottam. Eddig működik!

Lynx feat. Hellrazor – Without Warning