Minél inkább tolódnak és elmaradnak azok a projektek, amiket Daniel “DOOM” Dumile rapper-producer az utóbbi években beígért, annál nagyobb felhajtás veszi őt körül. Úgy tűnik, hogy kellett az a hat-nyolc év, mire a világ feldolgozta és megemésztette az olyan klasszikusait, mint az Operation Doomsday, a Take Me To Your Leader, a Vaudeville Villain és a Madvillainy. Legalábbis ez tűnik ésszerű következtetésnek: az Atlantában élő művész úgy vált az elmúlt négy-öt évben igazi sztárrá, hogy gyakorlatilag semmi újat nem adott ki (noha az a kevés, ami kijött, brutálisan tarolt), ráadásul egy ideje olyan geci húzásokra is képes, mint például fellépéseinek sorozatban történő lemondása az utolsó pillanatban, vagy úgynevezett DOOMposterek kiküldése a színpadra saját maga helyett. Ennek fényében koncertlemezt kiadni már alapból kőkemény provokáció, az pedig pláne hergelheti a rajongókat, hogy az Expektoration Live címmel nemrég megjelent kiadvány szinte csak az 1999-es Operations Doomsday, valamint a 2004-es MM.. Food és Madvillainy lemezekre épül. Semmilyen Born Like This-, Sniperlite-, vagy The Mouse And The Mask-kitérő nincs – érthető is, hogy miért a régi nevével, MF Doomként aláírva jelent meg.

Persze ez már önmagában szigorú ítéletet jelent, amit az amerikai sajtó kegyetlenül meg is hozott. Dumile nem sokat kockáztat a lemezen, magabiztosan hozza a legjobb számait. Kétségkívül érezhető a performansz élő jellege – a hangminőség hagy némi kívánni valót maga után -, de olykor rendkívül furcsán, vagy inkább rendkívül hangosan hallani a közönséget, ahogy együtt szövegelnek a rapperrel, vagyis joggal feltételezhető, hogy utólag azért valamelyest hozzányúltak az anyaghoz a stúdióban. Ennek ellenére viszont be kell látni: az Expektoration Live tömör arany. Biztonsági szett létére sem hakni, emberünk borzasztó energikusan és szuggesztíven tolja a versszakokat, ráadásul a Big Benn Klingonként futó hype-pajtása is rendesen kitesz magáért, a közönség gatyába rázása mellett bőven nyújt annyit, hogy a neve jogosan legyen a borítón. Emellett hitelesen igazolja a gyűjtemény, hogy az All Caps, a Figaro, a Doomsday és a Rhymes Like Dimes mindig ütni fog, tökmindegy hány bőrt húznak le róluk, a lemezt záró King Geedorah-szám pedig poén. Úgyhogy lehet, hogy Amerika nem ezt várta, és 2010-ben amúgy is pofátlanság egy ilyen koncertlemezt kiadni, de más hibája nincs. Megjelenhetett volna mondjuk a Live From Planet X helyett, mert sokkal jobb annál. Ezután meg már tényleg jöhetne a Madvillainy 2 és az összes többi album, amivel Dumile lóg nekünk.

MF Doom – Rhymes Like Dimes live