Múlt hét kedden történt, hogy az A38-on járt az amerikai Pelican és Torche, hogy a Pozvakowskival bemelegítve mindenféle rock-metal utángondolásokat mutassanak nekünk. Talán csak a nagy rákészülés és várakozások miatt volt, hogy az este alulmúlta önmagát. A Pozva olyan volt, mint egy felmondott irodalom fogalmazás, a Pelican meg még halványabban muzsikált. Szerencsére a kettő közé került egy Torche is, ami feldobta az estét a maga tenyeres-talpas, de legalább igazán szívből szóló metaljával.
Pozvakowski
Gondoltam, nagy elmaradásomat tudom le, mikor végre élőben látom a Pozvakowskit, hazánk nemzetközi vízeken is evező csillagát, aminek a lemezei mind nagyon rendben vannak, és azt mondják a népek, hogy élőben még ütősebb. Na, ez a zenekar most nem az a zenekar volt. Az, hogy a számok repetatívan hosszúra nyújtott, monoton szekvenciákból álltak, még okés volt, mert hát megadták, amit a post-rock megkövetelt (egyébként ez rendben is volt), de mikor megpróbáltak az állóvízbe mozgást vinni, az valahogy mindig kényszeredettre sikerült. Úgy festett, mintha a srácok befáradtak volna a saját zenéjüktől, és őszintén remélem, hogy ez csak az akkor és ott volt, mert legutóbbi albumukról épp azt írtam, hogy ha innen tovább tudnak mozdulni, az lenne ám csak az igazán jó. Az analóg eszközökkel vizuálozás, a vetítők zakatolása nagyon jó hangulatteremtő alap volt, és ezt a szintet a zene is hozta, de ezzel együtt is csak közepes volt az élmény. Amúgy a végére pont sikerült kellőképpen elszállniuk, kár, hogy ezt csak az utolsó számra tartogatták.
Aztán egy baromi gyors színpadra lépéssel ott is termett a Torche. Első albumhallgatásra ez a zenekar volt a legidegenebb az este három fellépője közül, aztán sokadik hallgatásra ez lett a legszimpatikusabb. Ráadásul a koncertek előtt sikerült egy tízperceset eszmecserélnem Juan Montoya gitárossal, ami alapjában véve győzött meg arról, hogy ezek a faszik szívből fognak megszólalni, ebben pedig nem is csalódtam. A zenéjükben egyszerre volt benne a régi motorosok hatása a Kiss-től a Black Sabbath-ig, a Miamiban rájuk ragadt punk tempó és vokálok, csak az egészet levitték a pincébe. (Amúgy, ahogy Juan mesélte, nem kell ám azt hinni, hogy Amerikában ezt mindenhol zabálják, mert speciel Miamiban a kezdetekkor legalább olyan furán néztek rájuk, mint egy átlagos utcáról betérő tette volna az A38-on.) Azért túlértékelni nem akarom, nem kell fene nagy attrakciót elképzelni, viszont a maga egyszerűségében és gyökerekhez való hűségében ez a koncert adta messze a legtöbbet az este folyamán. Egyik számra elképzeltem, hogy ha deszkáznék, biztos ez szólna a fülemben, a másikra meg csak simán nagyokat bólogatni volt muszáj, aztán a végére egészen hagyták elszabadulni a hangszereket, és az addigi háromperces átlag számhosszra rávertek egy alulról tízperces, kísérletezős-jammelős húzást. A belelkesült közönségnek hála egy ráadást lenyomtak még, bár ennél bizarrabb ráadás számot én még életemben nem hallottam. Ha eddig inkább punkosak voltak, akkor így elköszönő zárás gyanánt átcsaptak mély doomba.
Pelican
Az előzőnél nem sokkal vett több időt igénybe, míg a Pelican a színpadra szerelte magát, aztán bele is kezdtek, hogy összerakják az előző két banda kvázi közepesét, ami a post-rock felől jön, de annál már karcosabban szól. Így képzeltem el, legalábbis. Aztán ebből az lett, hogy tényleg félúton szólt, de ez leginkább a se-se felessége volt: nem volt igazán ütős, de nem volt igazán shoegazer sem. A tagok ott mocorogtak a saját kis világukban, egymástól teljesen függetlenül, összehang nélkül, külön-külön, közben pedig próbáltak valami nagyon pro testhelyzetet és magatartást felvenni, de ez inkább volt röhejes, mint hiteles. A számok még az első egy-kettőnél érdekesek voltak, amiből hamar sehovase tartó unalom lett. Talán a negyedik szám mehetett, mikor elcsámborogtam megnézni a terjedelmes merch pultot, aztán vissza közel a színpadhoz, de még mindig nem sikerült semmi meglepőt produkálni, csak az albumanyag néhány kategóriával gyengébb változatát előadni, úgyhogy inkább elkaptam egy éjszakai előtti villamost hazafelé.
Ez az este nem éppen úgy sült el, ahogy vártam vagy reméltem, viszont olyan pozitív hozadéka biztos volt, hogy a Torche-gitáros baromi jó arc, és adott néhány tippet, hogy milyen must have-eket érdemes begyűjteni, ha az ember nem tudja, mi fán terem a sludge. Ezen kívül dumáltunk még az amerikai szcénáról, a világ dolgairól, meg persze a saját zenekaráról, amit hamarosan interjú formájában itt is elolvashattok!
Lábjegyzet: a fotók nem a fent leírt koncerteken készültek.
Kapcsolódó a Kultblogon:
Linkek: