Általában igaz az, hogy utálom a válogatásalbumokat. Értem én, hogy egy tíz-húsz-harminc éves életművet jó és hasznos dolog összefoglalni, valamelyest egyben látni, de az ördög nem alszik, és minduntalan az anyagi haszonszerzés és az alkotói válság árnyát vetíti az ilyen kezdeményezésekre. Nincs ez másként a Dream Theater új albumával, a Greatest Hit (…and 21 other pretty cool songs) című besztoffal kapcsolatban sem.
Be kell valljam, előítéletekkel közelítettem a progresszív metál talán legfontosabb bandájának új hangzóanyagához. Reméltem, hogy pozitív csalódás ér, de sajnos ez elmaradt. Külalak szempontjából egyébként finoman ironikus, korrekt és viszonylag ízléses besztoffal van dolgunk. A booklet képeket, krediteket tartalmaz, de olvashatjuk Mike Portnoy bevezetőjét (ami a fősodorhoz való viszonyulásukat elemzi, és némileg megindokolja a “termék” létjogosultságát), és a hivatalos Dream Theater biográfiát jegyző Rich Wilson pár oldalas írását is, amiben zanzásítva, idézetekkel fűszerezve meséli el a banda elmúlt több mint húsz évét.
Rátérve a koncepcióra, sajnos csak a kételyeimet tudom megfogalmazni. Vizuálisan vicces, de picit erőltetett a “sirályok leszarják”-ötlet, megerősítve mindezt a cím kétértelmű szójátékával. Olyan, mintha megfáradt és cinikus emberek találták volna ki, akik beleuntak már abba, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, de mégsem tehetnek mást. (Jajj, pedig dehogynem! Elég lenne ott folytatni, ahol az Octavariummal, Systematic Chaos-szal abbahagyták.)
Hagyjuk azonban külsőségeket, hiszen itt a zene a lényeg. Mit is várhatnak a rajongók és érdeklődők a Greatest Hit-től? A duplalemezes válogatást egy sötét és egy világos oldalra osztották, melyeket így is neveztek el. Az életművet átölelni szándékozó, egymást időrendben követő 22 dal tehát megoszlik a metálosabb, sötétebb hangulatú és a rockosabb, könnyedebb vonal között. Az újdonságok sora viszonylag rövid, három dalt remixeltek (Pull Me Under, Take The Time, Another Day) és párat átdolgoztak (pontosabban legfőként lerövidítettek), de nekem személy szerint ez sokat nem adott hozzá az eredetihez. Új dal egyáltalán nem született a gyűjtők kedvéért, így a régi híveket szinte semmi nem fogja motiválni a cucc beszerzésére. Azt pedig kötve hiszem, hogy létezne olyan érdeklődő, aki a technikás zene híveként még nem hallott a csapatról, s ez az album vezetné el őt a tutiba. Eleve problematikusnak érzem, hogy példának okáért egy olyan konceptalbumról, mint a Metropolis Pt 2: Scenes from a Memory ragadtak ki részleteket a válogatás kedvéért, amelyek számomra így elveszítették környezetbe ágyazottságukat, és picit lógnak a levegőben.
Magát a muzsikát nem részletezem. Kevés vagyok ahhoz, hogy minden technikai részletre kitérve latolgassam az újrakeverések érdemeit, vagy méltassam ezeknek az egyébként elképesztően zseniális zenészeknek a teljesítményét. Nem kétséges, hogy Petrucci, Portnoy, Myung és Rudess mind hihetetlenül tehetséges emberek, hatalmas kreativitással és technikai tudással, akik műfajukhoz méltóan bátran nyúltak a konvencióktól mentes megoldásokhoz. Magam is nagy csodálattal hallgatom a két évtizednyi életművet, de értetlenül állok ez előtt a profin megcsinált lufi előtt.
Akárki akármit mond vagy szeretne, a progresszív metál rétegműfaj. Ezzel szeletet vágni az oly’ nagyon áhított mainstream tortájából szinte lehetetlen. Be lehet persze kerülni a rádiókba, fel lehet kúszni az eladási listák előkelő pozícióiba, de mindez csak ideiglenes, mondhatni pünkösdi királyság. Szembe kell nézni azzal, hogy a nagyközönség minderre kevéssé fogékony, és ezen egy szépen összerakott, okosan marketingelt anyag nem fog változtatni. Valahogy úgy érzem, ha a Dream Theater mégis eljut a népszerűségnek erre a fokára, megszűnik annak lenni, aminek én szerettem.
Linkek: