Erykah Badut nem lehet nem szeretni. Afféle közmegegyezéses díva, Afrika nyugati civilizációkra vetített lelke, akit már négy Grammy-n keresztül koronáztak neo-soul királynővé, miközben szerinte ilyen stílus úgy általában nem létezik. Márpedig annál nem igazán lehet befutottabb zenei pályát elképzelni, mint amikor egy szakma az előadó munkássága köré húz egy teljes szcénát. Próbáljon meg bárki ezek után nem odafigyelni arra, ha érkezik tőle valami új. Az elmúlt hetekben jelent meg New Amerykah pt. 2 – Return Of The Ankh névre hallgató albuma.
Kicsit egyébként – Erykah Badutól elvonatkoztatva is – úgy van az ember a soul énekesnőkkel, hogy ha már lemezszerződésre érdemesek voltak, akkor alapjáraton jók is. Viszont ha valaki alapjáraton jó, akkor elvész az osztályozhatósága is, és csakhamar társasági csevejek/esti szempihentetések/takarítások gyorsan szürkülő háttérzenészeként végzi. Innentől kezdve adja magát a kérdés, hogy mit is várhatunk egy majd másfél évtizede aktív, rengetegszer trónra ültetett nagyasszony hatodik nagylemezétől, aminek ráadásul már a címe is picit tömegtermelés-szagú.
A válasz: egy albumot házibulis beszélgetések háttérzajának, gyors kikapcsolások
aláfestőjének, vagy éppen házimunkák elviselhetővé tevőjének. A New Amerykah pt. 2 – Return Of The Ankh valahogy mintha meg sem próbálna kitörni abból a lélektelenül precíz kisszínpados performanszból, amibe az első pillanattól kezdve (20 feet tall) belekényszeríti saját magát. Hová lett a You Got Me magával ragadó melankóliája, vagy a Honey szexi pikírtsége? Helyette kapunk ugyan jópofa funkyt (Turn Me Away), szakítás utáni első magabiztos napot (Gone Baby, Don’t Be Long) és csillaghullást (Umm Hmm), az egész azonban nem ad többet egy bágyadt, fülledt nyáresténél, ami elől épp, hogy az esetek nagy többségében menekül egy hallgató, nem keresi azt. Maga Erykah sem erőlteti meg magát túlságosan, érezhetően kisujjból hozza már a védjegyének számító magas és szerethetően nyávogó hangját. Extrát meg ha zeneileg nem kapott maga alá, miért is rakna bele ő.
Arról, hogy egy veteránalbum mára mennyire csak a showbusinessről szól az USA-ban, az első single Window Seathez forgatott videó tanúskodik a legjobban. Badu és crewja itt nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy végigsétáltassa a dívát azon a dallasi útvonalon, amelyen Kennedy elnök élete utolsó perceit töltötte 1963-ban, levetkőztesse közben, majd a végén le is lövesse. Természetesen a közzététel másnapján gombnyomásra érkezett egy “feljelentő civil járókelő”, egy médiakereszttűzben zajló per, majd egy mind a mai napig Damoklész kardjaként lebegő bírói ítélet, amely akár – most kapaszkodjon meg mindenki! – 500 dolláros büntetéssel is sújthatja a művésznőt.
A nap végén viszont kétség sem férhet ahhoz, hogy jó befektetés volt ez a videó. Azt a párszáz dollárt sokszorosan vissza fogja hozni a lemez, az Erykah Badu-profil továbbra is kikezdhetetlen marad, a soul viszont kiégett a neo-soulból. Hiszen már most, a meghallgatás utáni percekben sem emlékszünk arra, mi is szólt “az alatt a vetkőzős-kennedys klip” alatt.
Erykah Badu – Window Seat