Kanye Westet sokféleképpen lehet értelmezni, és mindegyik szögből teljesen más végeredményt kapunk, ami végül kirajzolja az egész róla szóló jelenséget. Egyszerre remek szimatú slágergyáros, ügyes kezű samplerező, darabos rapper, üres polgárpukkasztó, önjelölt divatdiktátor és minta entrepreneur, illetve az előző főnevek előtti jelzők ellentettjei, kinek ahogy tetszik. Ami vitathatatlan, hogy Kanye West van, de tényleg nagyon van, mindenhol ott és akkor. A suli arcához nyilván egy legmerészebb Nabucco terveket is meghaladóan kiterjedt kapcsolati háló is passzol, így hozhatta létre a jelenkori hip-hop biznisz Ocean’s Elevenjét az All Of The Lights-szal, benne Kid Cuditól és The Game-től kezdve Fergien, Rihannán és Alicia Keys-en át John Legendig és a La Roux énekesnő Elly Jacksonig, valamint Elton John is feltűnik a creditekben.

Nem is lehet nem ezzel a számmal kezdeni a My Beautiful Dark Twisted Fantasy elemzését. Mindezt a felhozatalt alig több mint 5 percbe belepréselni nem kis kihívás – ellenben sikerül, és legalább annyira szórakoztató mint Clooneyék kaszinórablása volt annak idején. Könnyed, fülbemászó dallamokkal tárja elénk egy elérhetletlen luxusvilág tempóját, mélyebb tartalmat keresni benne pedig a nevek és a fejben ragadó, cheerleader indulót idéző alap után pont ugyanannyira értelmetlen és élményrontó, mint Brad Pitt oceanös selyemingjei és lezser poénjai alatt komoly mondanivaló után kutatni.

Talán több korábbi Kanye album, így a 2007-es Graduation kritikáját be is lehetne fejezni ezen a vonalon, hogy emberünk megy tovább a hol jobb, hol rosszabb alapokra rendezett arcoskodással, sznobériájának és világképének aprólékos, hol jobb, hol rosszabb hasonlatokba bújtatott bemutatásával, hogy aztán minden számában tegyen egy vargabetűt abba a végkifejletbe, hogy ő egy nagyon nagy formátumú csávó. Ezeket aztán hol jobban, hol rosszabbul bírjuk, pár zene megmarad egy darabig, aztán azok is törlődnek a playlistből. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy esetében viszont – ahogy a címe is mutatja – mélyebbre ás le a gondolataiban és a lelkében West, ami fúrásból kiderül: egy bizonyos pillanataiban meglehetőség célja vesztett, régi értékeiből kiábrándult emberrel állunk szembe, aki maga se tudja, épp melyik stádiumát tapossa a burnout syndrome-ban.

Sokáig imádta a teljes mértékben kiélhető promiszkuitását, most félni kezdett az őt kihasználó nőktől. A márkanevek sem csillognak már olyan fényesen most, hogy még tízszer annyi Cartier Pashát vehetne, mint az All Falls Down idején. Az olyan trackekben, mint a Blame Game, a Lost In The World vagy a Runaway, megismerhetjük közelebbről West azon oldalát, amikor egy rutinorgia után szomorúan és tanácstalanul tekint ki penthouse lakása ablakán a chicagoi felhőkarcoló sziluettre, akár a suli bikája, miután rutinból befűzött újabb két cheerleadert. A Runawayhez rendezett videóból egyébként készült egy 35 perces kisfilm is, ami majd’ az összes lemezen lévő zenét felvonultatja. Az első három olvasó, aki az elejétől a végéig megnézi, örökös Kultblog előfizetést kap tőlünk!

Kanye West – Runaway (video version)

Amikor feltűnnek a haverok, Kanye azért nyilván rögtön sutba dobja a melankóliát és visszavált alfayuppieba. Az őt anno felkaroló Jay-Z előtt mégsem bőghet le (So Appaled), Rick Ross lassacskán a mainstream amerikai hip-hop Tony Sopranoja, értelemszerűen mellette is az egoista hype-olás a fő téma (Monster) – gyorsan megjegyezném, hogy az itt 3:17-nél felcsendülő Nicki Minaj olyan pengeéles mc, hogy ha a rapet és a csajokat kicsit is egyszerre szerető férfiember meghallja készüljön fel, hogy utána hetekig ragtapaszozott állal fog menni mindenhova.

West kétségtelenül eddigi legkomplexebb albumát rakta le az asztalra gondolatvilágának kifejezésére, ráadásul zeneileg is egy sokszínű, több izgalmas és sok zsánerből táplálkozó instrumentált felvonultató lemezt kaptunk. Külön öröm volt meghallani a Gorgeous-t a sorok között két szempontból is, egyrészt mert vagy másfél napon keresztül tudtam volna repeaten hallgatni a villanygitáros alapját elsőre, másrészt pedig szimpatikus, ahogy meghívta a mára eléggé letündökölt Wu-Tanges Raekwont egy verze erejéig, akit a kedvenc rapperének és példaképének tart.

Ebből az ebédszünetből kiderül, hogy a középiskola arca a társaság közepén, vagy közvetlenül amellett valóban egy arrogáns pondró, így viszont, hogy szóba elegyedik és kicsit meg is nyílik, tényleg nem is tűnik olyan rossz társaságnak. Ráadásul amit mond, az néha egyszerre elgondolkodtató, találó és vicces is tud lenni (“The plan was to drink until the pain over but what’s worse, the pain or the hangover?” – a címadó dalból). Aztán becsöngetnek, mindenki szedelőzködik a kantinból, vége a szünetnek, az átlagos 17 éves srác lekezel Kanye Westtel és elköszön tőle. Valamint reméli, hogy ez nem csak egy egyszeri véletlen volt.