Három és fél év után sikerült megszülnie második nagylemezét a Klaxonsnak, a leghype-oltabb zenekarnak az elmúlt évtized indie-robbanásában. Már senki sem jön a nu rave-vel, a hazai pályáról eltűntek a pink rombuszokkal és neonzöld paralelopipedonokkal díszített kapucnis pulcsik, de a Surfing The Voidról is eltűnt minden, amiért anno szerettük a harsch megszólalással és brutál effektekkel csapató előző Myths of The Near Future-t.
Két okból is hajmeresztő belegondolni számomra, hogy 2007 elején, valamivel több, mint három éve jelent meg a Klaxons nagy hatású debütálása, a Myths of The Near Future, amelyet akkor még stílusteremtőnek, pár évre rá úttörőnek, manapság meg már csak egy nagyszerű albumként emlegetünk. Egyrészt mert saját zenekritikusi pályám első komolyabb (bár mai fejjel olvasva borzasztó, ezért nem is linkelt) cikke nagyrészt erről a lemezről szólt; másrészt meg azért, mert hihetetlen, mennyi minden megváltozott ezalatt a három év alatt. Míg egykoron a Myths of The Near Future-re epileptikus rohamokat megszégyenítő hülye járásokat tudtam levágni (főleg, ha mondjuk a Totem On The Timeline csendült fel egy aljas hangfalból), ma már ezer másik album meghallgatása után még ez is csupán egy kis asztal szélén való dobolást tud kiváltani. Kinek a készülékében van a hiba?
Szerintem mindenki el tudja dönteni krédója szerint, hogy három éve értékeltük-e túl a Klaxonst, vagy most várunk-e el tőle túl sokat, annyi viszont bizonyos, hogy a Myths… egy minden attribútumában változatos és izgalmas album volt, amelyet jórészt a NME és a Pitchfork keltette inverz bűnbakkeresés tett stílusdefinitív albummá – hogy aztán mindenki nu raverré váljon, hülye színű geometriai mintákkal díszített Zara- és Bershka-pólókban parádézzon glowstickeket lóbálva az éjszakában. (Zeneileg semmi, öltözködésileg minden elért hozzánk Klaxonsékból, medium is the message, mondta Marshall McLuhan, majd fejbe lőtte magát.) A Surfing The Void mögött viszont már semmi, de semmi nem áll, elvonult hatszáz zenei tornádó 2007 óta, mi meg már azt is elfelejtettük, kikből is állt a nu rave hullám (akármennyire erőlködöm, csak a Shitdisco brutálisan gyenge első lemeze jut eszembe), és most egy ilyen környezetben kell bizonyítania a lemeznek.
A lemeznek, amely állítólag a felnőtté válás lemeze, ehhez mérten mégis jobban hasonlít a legutóbbi Liars vagy The Horrors lemezekre, mint saját korábbi önmagába. Az említett albumok kapcsán felvetődhet bennünk egy pillanatra, hogy a legendás My Bloody Valentine shoegazerkedése sokadik reneszánszát éli 2010-ben, a Surfing The Void során azonban nem egy pillanatra vetődik fel, hanem súlyos, hosszú percekre, negyedórákra. Nem tudom, mit gondoltak Jamie Reynoldsék, hogy elég egy A-kategóriás lemezen 38 percen keresztül ugyanazzal az elmosott, visszhangosított gitárhangzással játszani, 10 számon keresztül ugyanabban a periódusban váltogatni a verzéket a csordavokálokkal.
A keserű valóság sajnos az, hogy semmi különös nem történik a Surfing The Voidon, azon kívül, hogy az eddig említett előadók eszköztárából és pár kliséből összerakott massza rohan végig a hallgatón. Akármi is volt a véleményünk a Myths… hallgatása közben, szerintem hozzáértő ember tisztában volt vele, hogy itt valami egészen egyedi hangzással áll szemben, ami még ma is megállja a helyét, ráadásul úgy volt jó albumként, hogy trackenként is megjegyezhető és jellegzetes volt. A Surfing összefolyik, tempótlan: semmi sem különbözteti meg bármelyik más középkategóriás lemeztől, amit egy indie zenére szakosodott blog hánytorgat fel. Vannak egészen izgalmas kezdeményezések, mint a Venusia, vagy a Twin Flames, de összességében kihagyott ziccerek sorozata a Surfing The Void. A legbosszantóbb a címadó, amely simán ráfért volna az első Horrors lemezre – de legalábbis a B-oldalára. Elhallgatja az ember, bólogat rá, mint a barom, de minek, amikor olyan lemezeket is hallgathat idén, mint az új Menomena vagy Arcade Fire. Kétharmad.
Klaxons – Echoes