A Boards of Canada örökség újabb megnyilvánulásaival foglalkozunk legújabb dupla lemezkritikánkban, melyben arra próbálunk fényt deríteni, milyen is az, ha az említett zenekar által használt hangmintáknak visszaadjuk a szabadságát, és hagyjuk elektronikától fertőzötten tovább élni őket. Illetve hogy a kevés hivatalos BoC remixerek egyike hogyan is kerül kapcsolatba egy rakás félcsővel és a szombat délutáni, felemelően megnyugtató deszkázással.
Jó kérdés, hogy az elektronikus zene kedvelői honnan ismerik inkább az egyébként nem különösebben befutott Odd Nosdamet: saját szóló munkássága kapcsán, vagy pedig onnan, hogy remixelte a Boards of Canada legismertebb szerzeményét, a Dayvan Cowboy-t. A részben általa alapított anticon kiadónál kijött lemezei jól alátámasztják azt, hogy miért épp ő remixelhetett a skót srácok Trans Canada Highway című EP-jére. Absztrakt, elektronika és hiphop között ingadozó stílusban mozog, ami egyébként annyira megfoghatatlan és jellemző a label szinte összes előadójára, hogy amennyire kézenfekvő jelző volt egy időben “warposként” emlegetni bizonyos anyagokat, annyira helytálló, ha az “anticonosságot” külön műfajként definiáljuk.
Idén újra kiadták Nosdam 2007-es nagylemezét, amely egyben egy film soundtrackje is, és T.I.M.E névre hallgat. A rövidítés a This Is My Element című, deszkás zsánerképeket felvonultató hangulatfilmet rejti, és több részlete is megtekinthető a YouTube-on. A deszkázáshoz különösebben nem értek, de amikor Odd Nosdam soundtrackjét hallgatom, valahogy inkább ezt érzem közelállónak egy félcső misztikus lényegéhez, mint egy Offspring vagy NOFX számot; előbbi a szabadságérzetnél fogja meg a dolgot, utóbbiak meg a vagánykodásnál.
This Is My Element – Nyjah Huston (alatta: Odd Nosdam Top Rankje)
Saját pályáján tehát megnyeri a meccset Nosdam, és anyaga stílusában is elég erős. A Zone Coastert nyitószámnak megtenni kihagyhatatlan ziccer volt, hiszen ez a nagylemez legerősebb és legmegfogóbb száma. Visszafogott, egyszerű ütemmel nyit, de olyan harmonikus ez az egyszerűség és a rátelepedő hangzások, hogy sokkal többet ér bármilyen “make love, not war” típusú dalszövegnél ez a kis instrumentális prüncögés. Kiemelkedően jó még a Campfire Headphase-korszakos Boards of Canadát idéző Top Rank és a Geogaddihoz visszanyúló Ethereal Slap.
A legnagyobb erény egyébként a legnagyobb probléma is: annyira hangulatzene a T.I.M.E, hogy bármennyire is jó anyagnak tartom, nincs kedvem túl gyakran elővenni, csak ha valamiféle elvont megfogalmazására vágyom a szabadságnak, amit nem lehet szavakba önteni. Akkor viszont négyes.
Bibionak, azaz Stephen Wilkinsonnak kevés közvetlen köze van a vele kapcsolatban mostanában rengeteget emlegetett Boards of Canadához, de közvetett az van dögivel. A korábban a Mush Recordsnál (anticon-közeli label) lemezeit jegyző zenész legújabb, Ambivalence Avenue albumával ugyanis tett egy kanyart a Warp Records felé, és ez valószínűleg karrierje legfontosabb pontja, mivel eddigi legjobb albumát az elektronikus zene egyik legnagyobb kiadója hozhatja ki és terjesztheti.
Az Ambivalence Avenue kapcsán a Popmatters lazán kijelentette, hogy Wilkinson kedvenc zenekara biztos a Boards of Canada – ennyivel elintézni ezt a lemezt azért elég súlyos és felületes hanyagságnak tűnik. Főleg annak fényében, hogy ugyanígy ki lehetne jelenteni a lemezt hallgatva, hogy Devandra Banharttal vagy az Iron & Wine-nal, szóval az ilyen dalszerző-énekes típusú zenékkel is ugyanilyen viszony áll fenn. A Sandison-testvérek olykor-olykor kifejezetten elridegülő és elgépiesedő univerzumával szemben már-már hihetetlenül organikus az Ambivalence Avenue. Vannak dalai, amelyek olyan tisztán öntenek emberi érzelmeket dalformába, ami olykor még túl is mutat a sokat emlegetett skót páros életművén. A Haikuesque (When She Laughs) bűvös gitárfutamain túl címében is különleges, maga a szám pedig jól példázza mindazt, amit az imént leírtam: sokkal többet tud ez a lemez, mint ami egy elektronikus zenei albummal kifejezhető. Wilkinson MySpace videóin is látszik, hogy egyaránt helyén van az akusztikus/analóg hangszerek és a szokásos digitális dalszerzés terén is, és talán ez a hibrid felfogás is elősegíti mindazt, hogy az új Bibio lemez nagyon hatásos legyen.
Mindezt ráadásul úgy, hogy bátran váltogatja a stílusokat: az album címadó nyitószáma szokványos indie gitárzene, a Jealous of Roses már egy egész másfajta, oldie popzenei kompozíció, a Fire Ant viszont egy széttördelt golden disco hangulatot szed elő, és értelmez újra. Az Ambivalence Avenue se nem gondolati, se nem ösztön-album, hanem valamiféle érzelmi megnyilatkozás, amiről nagyon nehéz lesz elfeledkezni és függetlenedni szomorú vasárnapokon. Bibio eddigi legjobb lemeze valószínűleg az idei Top 10-es listák kedvence lesz, és nekem is eszembe fog jutni, mert ez az idei év egyik csúcsteljesítménye. Négyötöd.