Sokat gondolkoztam a legutóbbi Deerhunter lemez megjelente óta, hogy tulajdonképpen mi is ez a Deerhunter-jelenség, ami engem is elkapott legutóbbi nagylemezük, a Cryptograms hallgatáskor. Azóta többször is újrahallgatva megbizonyosodtam róla, hogy ez technikai szempontból abszolút nem érdemelte meg, hogy a tavalyi év legjobb albumává válasszam – és valahogy mégis motoszkál bennem a gondolat, hogy az említett album csakis a lista elején van jó helyen. Vagy ha nem ott, akkor még felvetni sem szabad a legjobbak tárgyaláskor. S most újra itt van Bradford Cox, a Deerhunter kreatív agya, Atlas Sound néven kiadott szólólemezével – én pedig megpróbálok újra nekimenni a problémának, miszerint miért egy zseniális kamu a Deerhunter-univerzum.
Engedjétek a vakoknak a érzéketlen látókat vezetni – ez volna a témája az Atlas Sound lemeznek. S tényleg olyan, mintha dimenziók kereszteznék egymást. Végtelenül megnyugtató, de egyben sejtelmeket sugalló rövid, sanzonszerű dalok váltják egymást gyors egymásutánban, szünet nélkül – ebben a tekintetben erős analógia áll fenn a Cryptograms albummal. Azon sem volt egy pillanatnyi szünet sem, míg a hallgató elkezdhette volna feldolgozni a dalokat. Csakis az elcsöndesedés után volt erre lehetőség, de akkor már közel lehetetlen volt kiemelni részeket a vadászatból. A vadászatból, az egyetlen tiszta szimbólumból, amit akkor Bradford Cox ki mert ragadni és azt mondani: tessék, egészítsétek ki.
Atlas Sound – Winter Vacation (live)
Az Atlas Soundnál valahogy azt érzem, hogy nincsen szimbólum, legfeljebb egy centrális pont nélküli szimbólumrendszer. Egy gyógyíthatatlanul beteg ember darabjai, részecskéi, szétszóródva atomjaira. (Bradford nyilván röhögne ezen a meghatározáson, bocsánat, én egy kritikus vagyok, az a dolgom, hogy szubjektív véleményt írjak egy érthetetlen albumról.) Gyönyörű ürességek keverednek néhol egészen jelentéktelennek tűnő, de technikailag izgalmas pillanatokkal, kiadva a nagy Atlas Sound-szövedéket, ami sehol sem igazán olyan, ami köthető volna bármihez.
Valahol azt olvastam, hogy Cox ambient-punkként határozta meg szólóprojektjének stílusát – ez így nagyjából rendben is van, mert hihetetlen nagy baromság, akkora oximoron, hogy a fal adja a másikat. (Egyébként, akkor már a Deerhunter zenéje meg lehetne drone-punk, az is mekkora crazy shit.) S ahogy egyre jobban belemélyedek, próbáltam belemélyedni ebbe a különösen nehéz univerzumba, annál több lett a kérdés, és egyre kevesebb a válasz. Valahol itt adtam fel, és indultam vissza a felszín felé. Az Atlas Sound ötven percnyi játékidőben egy csodálatos elme minden zenei tudásából ízelítőt ad, annak valódi mélységei nélkül. Csak ezzel tudom azt magyarázni, hogy már harmadik órája hallgatom shuffle-re állítva, és még mindig nem érzem nehéznek, gondolom sejthető, hogy ez mennyire ritka eset, még a legjobb chill-out albumokra is ráun az ember egy idő után.
Nagyon jó Bradford karmája. Hősi halott lesz belőle, vagy egy Eno-, egy Bowie-, egy John Cage-utód. Csupán idő kérdése.
Nem tudnám (és nem is az én tisztem) eldönteni, hogy ez a mindenfelé gyökereket eresztő zenei álomutazás a zseniális vagy a totális öncélűság kategóriájába kéne, hogy essék. Nem tudnék élni Bradford Cox zenéi nélkül, nem tudnék Bradford Cox-ként élni. Egyes és ötös. Így.
Kapcsolódó cikkeink:
Linkek:
- Atlas Sound @ MySpace
- Atlas Sound / Deerhunter / Lotus Plaza blog (nagyon sok letölthető zenei anyaggal)
- Atlas Sound @ Wikipedia