A Budapest Bábszínház egyike azoknak a fővárosi színházaknak, ahova régen terveztem, hogy el kéne menni már csak a maga hangulata miatt is. Az előadóterem egyébként olyan, mint bármelyik másik színházban, a rendeltetést inkább csak az előcsarnokban dekoráció gyanánt elhelyezett bábok sejtetik, illetve az, hogy mindegyik szék emeletesre hajtogatható, így a gyerek látogatók is ellátnak a színpadig. Mondhatjuk tehát, hogy helyszín okán semmi extra, pont olyan, mint bármelyik színház, viszont ezzel máris belefutunk egy kérdésbe: vajon a színházak hangcucca mennyire van felkészítve arra, hogy ott könnyűzenei (vagy kevésbé könnyű) koncertet rendezzenek? Ez a dolog egy ideig nem különösebben tűnt fel, talán főként a hangszerelés miatt, de amikor egy-egy szám jobban beindult, erőteljesebben kalapált a dob, és jól jött volna neki a hangerő, már kevésnek bizonyult az, ami kicsorgott a hangfalakból. De erről majd később.

Csúszás, ha volt is, nem tűnt fel, nagyjából időben elsötétült a terem, kaptunk egy üdvözlést a színpadról, aztán néhány szám alatt felvonulni látszott a teljes hangszeres repertoár, ami alaposan kibővült ahhoz a Jazzékielhez képest, amit eddig ismertem. Én legutóbb dob, gitár, basszus, billentyű és ének kombóval hallottam a zenéjüket, ami most is megvolt, de hozzá jött még egy trombitából, szaxofonból és olykor fuvolából álló fúvós szekció, egy három hegedűs és egy csellós alkotta vonósnégyes, a billentyűs oldal pedig időnként elektromos zongorával egészült ki. Ez a sok minden mondjuk nem egyszerre szakadt bele a fülünkbe, hanem megfelelő adagolással, úgyhogy az az érzésem sosem volt, hogy kakofón ricsaj lenne, viszont amikor kellett, volt hangzavar rendesen (jó értelemben). Ezen a ponton jegyezném meg, hogy Hegyi Áron zseniális a zongorán és a zeneírásban is, remélem a Jazzékiel mellett sok színházi és filmes projektben is találkozunk majd vele. Azt mondjuk nem tudom, hogy a hangszerelés is az ő munkája-e, vagy ezt már közösen hozta össze a társaság, de erre aztán tényleg nem lehetett panasz. Minden pont akkor és pont úgy szólt, ahogy kellett, főleg az volt példás, hogy a vonósok és fúvósok egyszer sem voltak tolakodóak, mindig pont annyit festettek rá a képre, amennyinek ott volt a helye.

Fotók: Gothpunk

Az új hangzásról. A Jazzékielt már frankón felrakta mindenki az utóbbi években a jazz-hiphop címkéjű polcra, aztán majd lesz még ebből valami. Hát, lett is, csak nem hiphop, de még a jazzel is gondban vagyok. Persze a dobtémák, a basszusjáték, a zongoramenetek sokszor ídézik a jazzt, de ez az egész a maga stíluskavalkádjával, ahogy egyszer becsap balról egy swing, aztán jobb fonákkal csattan a húzós-tripes rock, így együtt már inkább valami varieté. (Emiatt volt mondjuk jó választás a színház.) Aztán hogy egy belvárosi kocsmakoncerten ebből bepunnyadás lesz, vagy a srácok leakasztják a szögről a karcosabb torzítót, szabadabbra eresztik a hangot, és meglesz benne a bugi, azt csak a jövő mondja meg. Apropó. Voltak számok, amikor egészen beindult a tempó, már sokkal inkább volt egy felpörgetett post-rockhoz hasonlító, de annál sokkal értőbben és gazdagabban hangszerelt valami, és esküdni mernék, hogy a zenészek arcán (főleg a basszós és a gitáros fronton) azt láttam, hogy elnyúlik egy vigyor, élvezik, megy ez, és tényleg ült. Csak akkor miért nincs ebből több? Mert tényleg nagyon ment, és ezek voltak a legjobb fénypontjai az estének. Ezekben viszont nem volt ének. És akkor elkérkeztünk a fekete leveshez.

Van egy frontember, Jakab Péter, aki alapítótagként húzza a bandát az eleje óta, úgyhogy gondolom, sok erőfeszítése és lelkesedése lehet benne, de ezen az estén inkább mínusz volt az, amit produkált. A végtelenül neurotikus művész, amit előadott, kicsit sem tűnt hitelesnek, és így minden olyan megmozdulás, mikor a borosüvegért nyúlt vagy a kezei közé temette a fejét, talán egy tizenéves lányközönség körében kiváltotta az alternatív sikkantást, de én speciel csak hülyét kaptam tőle. Mozdulatain látszott a Quimby és a Hiperkarma kopottra hallgatott hatása, de ettől még senki nem lesz Kiss Tibi, és biztos nem kellene úgy csinálni, mintha.

Nem tudom, hogy ehhez az előző részhez van-e köze, mindenesetre nekem némileg összefüggeni látszott, hogy a másik negatívuma az estének az volt, hogy a nagyjából háromszor elért dramaturgiai csúcspontokon nem sikerült átvinni a lécet, hanem úgy tűnt, mintha a katarzis elmaradtával a nagy levegőbe fulladt volna bele a rákészülés. Mondom konkrétabban. A zene egyre erőteljesebb, a hangszerek egyre inkább hergelik egymást, hangosodunk, sodródunk, majd egyszercsak beleszakad a retinánk, amint egy stroboszkóp kezdi el ütvefúró módjára verni a színpadképet, és akkor azt mondom, na, most akarom, hogy felrobbanjon az egész, a gitáros állítsa bele a gitárt a lábdobba, a zongorista meg fojtsa meg a hegedűslányt az egyik húrral. Öhöm. Vagy legalábbis legyen valami teteje, törjön ki, de ez elmaradt a leghatásosabb pontokon, és ez hiányzott. (Hogy Gothpunk cimborám szavaival éljek, olyan, mintha ahelyett, hogy négy csajjal egyszerre, inkább leülnek eggyel teázni.)

Ami nekem ebből az estéből lejött, az egy tudatos és zeneileg nagyon felkészült zenekar volt, akik, ha végre frankón beletalálnak a saját hangjukba, még sok jó albumot polcolhatnak fel. Pláne az új anyagot hallva, amivel nehezen tudom elképzelni, hogy simán egyforma mederben fusson le két egymásutáni koncert. Viszont az énekes mostani stílusával elég nagy levegőt kell vennem, mielőtt újra elmegyek élőben megnézni őket.

Fotók: