Ha csak a körülményeket nézzük, a How I Got Over akár egy rossz lemez is lehetne. A tizenegyedik stúdiólemezek már nem feltétlenül szoktak felejthetetlenre sikerülni, pláne ha a bandának közben sorozatos médiaszerepléssel telnek a hétköznapjai. Persze ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezek csak a körülmények. A Roots meg a Roots.
Nem mehet rosszul a Roots sora az elmúlt időszakban, mióta ők lettek a Late Night With Jimmy Fallon Show házi zenekara. Van miből kifizetni a számlákat – a cd-k úgy hírlik egyre kevésbé segítenek ebben -, jut egy jobb darab a reflektorfényből, aminek köszönhetően saját terjesztési kereteiken túlra is el tudják juttatni a zenéjüket, így a fellépések is biztosítottak. Mindez persze magában hordozza a lehetőséget egy felhígított cameo act kialakulásának, ami végül egyszerű riffekre és/vagy dobpüfölésekre butítja a világ legjobb jazz-hop zenekarát. Mintha csak a Fábry-show bandet hallanánk. Elég szörnyen hangzik, nem?
Ez a kép természetesen csak egy rossz vicc. A Rootsról beszélünk, a világ legjobb jazz-hop zenekaráról. A banda zenei agyának számító ?uestlove neve garancia az elkurvulás ellen, amíg ő ott van, nem lesz baj – meg amíg ő ott van, addig van banda is. Az egyetlen kérdés csupán annyi volt a How I Got Over címre hallgató új albumuk előtt, hogy vajon visszatérnek-e a Phrenology-féle akusztikus, az évezred elején rengeteg hip-hopon kívüli rajongót is bevonzó beatjeikhez, vagy haladnak tovább azon a komor és befordult, gépi segítséget is kívánó úton, amin a Game Theoryval és a két éve megjelent Rising Downnal elindultak. Két merőben más zenei univerzum, merőben más végeredménnyel, már ami a széleskörű fogyaszthatóságot illeti.
A tavaly nyáron kiadott címadó szám, illetve a hozzá készített videó előrevetítette, hogy noha zeneileg vissza akarnak térni az üdébb vonalhoz, a képi világ és az mc Black Thought szokásos színvonalú, intelligens szövegei viszont továbbra sem engednek az azóta megtapasztalt, gondtalan showbusinessbeli csillogás csábításának. A helyszín Philadelphia, de gyakorlatilag a Bostontól Washingtonig húzódó keleti parti gigapolisz bármely árnyékosabb városrésze lehetne, a téma pedig a máról holnapra élő machiavellizmus. Szerencsére azonban nem torkollik reménytelenül zokogó gettómesébe a dal. A How I Got Over – legyen szó akár a számról, akár az egész albumról – esszenciája az a megfogható hangulat, amivel mintha egy lassú és keserves elmúlás utáni, bizakodással teli új nap hajnalán éreznénk magunkat.
The Roots – How I Got Over
Ez a némileg törékenynek tetsző, de kétségkívül felocsúdó kedv nem véletlen. A Roots köztudottan a republikánus párt egyik leghangosabb kritikusának számított mindig is az Egyesült Államokban, ők voltak a keleti utcák szócsövei. Így érthető az előző albumokon tapasztalható befordulás és elkeseredés, ami a Bush-kormány alatt folyamatosan a sötét és frusztrált témák irányába terelte őket; most viszont bizalommal viseltetnek az Obama-korszak felé. A lemez a személyes krízisén átlendült egyén naplója, amelyben a múlt tapasztalataiból való merítés mellett ha picit félve is, de már előre is mer lapozni.
A hangulatfestés zenei eszközei között egyaránt megtalálható a leheletfinom dobszóló (Walk Alone) és clap-beat (The Day), a visszafogott billentyűtéma (Right On, Now Or Never) vagy a fülbemászó zongorakísérő (Radio Daze). A közreműködők listája hosszú és impozáns, ügyesen egyensúlyoz az ismert zenészek és az “underground haverok” között. Hosszú kör lévén van benne ilyen is, olyan is. A Dirty Projectors hölgykoszorújával készített, introként is felfogható Peace Of Light például nem igazán ül, P.O.R.N. featjei is mintha kicsit nehézkesek lennének az élőhangszeres koncepcióban. Mindez főleg a Radio Dazeben figyelhető meg. Az általam nem igazán kedvelt John Legenddel készített két szám (Doin It Again, The Fire) viszont fantasztikusan inspiráló. Joanna Newsom egyik korábbi énekének beemelése a Right Onba elsőre furcsa, de pár hallgatás után meg lehet szeretni, a Flight Of The Titus pedig egy nagyon szép tisztelgés a tragikusan fiatalon eltávozott producerfélisten J Dilla előtt.
Jó albumról nehéz legjobbat választani, nagyon jóról meg még nehezebb. Mégis első reflexre adja magát a válasz: a második videó témáját adó Dear God 2.0. (Megjegyzés: a klippet jogdíjparák miatt sajnos leszedték minden elérhető videómegosztóról néhány napja, ezért nem tudjuk bemutatni. Amint visszakerül, belinkeljük.) A szám eredetijét az itt is közreműködő Mosters of Folk jegyzi, amiről utánahallgatás után megállapítható, hogy jót tett neki a lassabb, melankolikusabb légkör, amit a Roots varázsolt köré. Bizony, hiába a pozitív hangváltás, a csapat nem tudott kivetkőzni a kétezres években magára öltött bőréből. A How I Got Over koronája egy elkeseredett fohász, amely nem kisebb dologra vállalkozik, mint számon kéri Istent, hogy szabadíthatta mindezt a rohadást rá az emberiségre.
Black Thought elcsukló hangon kérdi, hogy “Why is the world ugly when you made it in your image?”, miközben végtelennek tűnő útját rója a város bűnös utcáin. Oké, ez így kicsit Taxisofőrös, de mit nem találtak még ki? A videóban felsorakozó karakterek, a boltot felnyomó gyerekektől az élvhajhász, elhízott stricin át a bizalmatlan üzletemberig és a csador alatt könnyező nőig összeadják a globális depresszió összképét, ami elől kortól, nemtől, származástól és anyagi státusztól függetlenül egyikünk sem menekülhet. Bizakodás meg Obama ide vagy oda, azért valahol tényleg elrontottuk útközben.