A korai tinédzser éveim egyik legtöbbet hallgatott zenéje volt az Open Up a Leftfieldtől; ha engem kérdeztek, az minden idők egyik legjobb progresszív house száma. A mai napig libabőrös leszek, ha meghallom benne John Lydon hangját, és megijedek attól a könnyedségtől, amivel váltja az oktávokat, hol olyan mélyen énekelve, mintha a Föld magjából érkezne az a már-már szürreálisan sötét és elképzelhetetlen erő, amivel kitölti a teret, hol pedig annyira magasan, mintha az angyalok sújtanának le ránk a végzet kardjával. Mint ismeretes, Lydon a Sex Pistols frontembere volt, majd a banda feloszlása után összeverbuválta új formációját, az itthon kevésbé ismert Public Image Ltd.-et, még valamikor az 1970-es évek végén. Vannak dicsőségeik: például a Rolling Stone magazin az 1979-es Metal Box albumot besorolta minden idők ötszáz legjobb kiadványa közé, az NME pedig nemes egyszerűséggel a legelső posztrock zenekarnak ismeri el őket.

A Public Image Ltd. ugyan 1992-ben feloszlott, de tavaly – némi tagcserével – ismét összeálltak, mint teszik sokan újabban. Sokakkal ellentétben ők viszont jól teszik: 2010-ben, hatvanhoz közeledve is meggyőző koncertet adtak a Nagyszínpadon, amin azért persze érződött már, hogy öregedő emberek zenéje, de az egészben rengeteg energia, kísérletezés, élet van. Megjelenésre a négy zenész – de főleg Lydon – kiválóan hozza a punk mozgalom korai éveinek imázsát, Lu Edmonds gitáros pedig nem csak, hogy úgy néz ki, mint bármelyik csöves az Örs vezér téri aluljáróból, de szánalmas mozgáskultúrájával még hihetővé is teszi, hogy tényleg csak pár órával a koncert előtt szedte össze valahol a banda. Természetesen a több mint egyórás műsort Lydon adja el legjobban: már a nyitó This Is Not A Love Songban teljesen hatalmába kerít a hangjával, és olyan paradox helyzetet teremt, mintha 1993-ban lennénk, és tegnap rögzítette volna a Leftfielddel az említett Open Upot. Persze néha megfárad a koncert, elvétve becsúsznak gyengébb számokból álló blokkok, ahol vagy a tempó, vagy a gitárok zaja, vagy a punk attitűd hiányzik, mindazonáltal a zenekar kivétel nélkül képes erőt venni magán, és felkanyarintja az ívet, méghozzá oly hatásos módon, hogy az ember minden egyes esetben visszamegy a tánctérre, miután megvette az újabb és újabb sörét. Négyes.

James Ford és Jas Shaw Simian Mobile Discoja a francia electro második virágzásával robbant be a rave-hangulatú partik táncterére, és noha a duó azóta se tudja megismételni az It’s The Beat és Hustler című zenéik sikerét, mégis köztudatban maradtak kiváló dj szettjeiknek és döngölős live actjeiknek köszönhetően. Utóbbira most sem cáfolnak rá: félnyolcas kezdésük a Party Arénában mondjuk kissé korainak tűnik – pláne, hogy úgy elkezdenek veretni egyből, mintha már csak a lelket kéne tartani egy megfáradt közönségben hajnali ötkor -, de a reakció azonnal megérkezik az analóg vasakból gerjesztett technóra, a sátor egykettőre úgy megtelik, hogy lépni alig lehet.

Sajnos az nagyon jól hallható végig a műsor alatt, hogy a Simian Mobile Disco képtelen megismételni három évvel ezelőtti slágereiket. Gyakorlatilag az egész performansz tetőpont nélküli, nincsen egy pillanatnyi kiugrás sem. Még a Hustler is beleolvad az egyentechnóba, elmarad a fülledt erotika, illetve csak a szókapcsolat második fele, révén, hogy trópusi meleg van a sátorban. Annál meglepőbb viszont, hogy a hőség, illetve az energikusan hömpölygő tömeg és az ugyan rendkívül monoton, de brutális erőt közvetítő zene szimbiózisából mégis valami különleges, roppant élvezetes dolog sül ki. Nem kell tetőpont ahhoz, hogy működjön egy live act, ha az egyenletesen hozott színvonal az átlagnál magasabb szintet üt meg, és ebben szerencsére jó a Simian Mobile Disco. Jót tesz a hangulatnak, hogy sötét van, csak a kiállásoknál törnek be a fényeffektek és akkor is meglehetősen minimalistára véve, így nem látszik, hogy vélhetően pár gomb tekergetésétől eltekintve mennyire nem csinál semmit fent Ford és Shaw. A hangokat mindenesetre jól közvetítik: nyersségük és basszusorientáltságuk földöntúli aurát borít a partizókra. Az It’s The Beat meg ráadásul tényleg nagyot ütött. Háromnegyed.

Simian Mobile Disco live @ Sziget 2010 (part 2)

Az utóbbi években kontinensünkön egyre nagyobb teret nyernek maguknak az afrikai zenék. A Soundway és Strut kiadók szüntelenül érkező tematikus válogatásai nem csak hitelesen és részletgazdagon mutatják be a legősibb földrész 1960 és 1990 közötti zenei életét, de nagyon élvezetesek is, minek hatására az afrobeat stílus – és persze itt egy mellékgondolat erejéig hozzátehetjük, hogy az internet globalizálódása miatt minden más népi zene is – sokadik virágkorát éli éppen Európában. Emiatt illendő volt, hogy legalább egy nagy név beférjen a Világzenei Színpad rendszerint rém unalmas műsortárába (most komolyan, kit érdekelnek még 2010-ben is huszadragú ska-punk bandák?), és láss csodát: legalább Tony Allen itt van, ha már a szíriai Omar Souleyman és a Kongói Demokratikus Köztársaságot képviselő Konono No. 1 nincs – pedig ők is épp a régióban turnéznak.

Tony Allen Fela Kuti világhírűvé vált Africa 70 zenekarának a dobosaként írta be nevét arany tintával a zenetörténet vaskos könyvébe. 1968-1979 közt érte el legnagyobb sikereit, de az elmúlt harminc évben sincs miért panaszkodnia: számos nagylemezt írt, legutóbb például Jimi Tenorral pont az előbb említett Strutnak, illetve Secret Agent címmel egy sajátot, mind a kettő tavalyi. A Világzenei Színpadra nyolcfős kísérettel érkezett (háromfős fúvós szekció, három gitáros, egy billentyűs és egy énekesnő), és mindenféle bevezetés nélkül rögtön elkezdik játszani klasszikus afrobeat témáikat. A koncertnek sokszor kellemes jammelés hangulata van, a feelgood azonnal dominál mindent, és ez a művészeti értékből ugyan visszavesz, de mivel mindenki azonnal mosolyog és táncol, a kockázatos húzás mégis kompenzálva van. Lazán elnyújtanak mindent, alig van nyolc-kilenc szám a másfél órában, de ez a szerkezettelenség és elúszás valahol az afrobeat egyik fontos lényegi eleme, és ezúttal se mond csődöt. A felvételek rendszerint egy-egy zenész briliáns szólójával hozzák el a katarzist, többször is, ilyenkor tényleg nagyon érezni, hogy a megjátszott összevisszaságban azért vannak improvizatív elemek jócskán.

A legnagyobb döbbenet azonban mégis az, hogy Tony Allen a saját magáról elnevezett zenekarában úgy ül és játszik a dobok mögött, hogy ha az ember nem ismerné, akkor csak egy teljesen hétköznapi dobost látna a képében. Nem róla szól a koncert – pedig most nyugodtan alakulhatott volna így, hiszen épp e jeles napon töltötte be a hetvenet -, hanem az afrobeatről, és ez az alázat a többi tagnál is megfigyelhető. A szólóktól eltekintve senki nem hívja fel magára a figyelmet, végig a zene van középpontban, és így tulajdonképpen nagyon jól el lehet táncolni úgy is, hogy az ember végig háttal áll a színpadnak. Négyes.

További videók a Sziget Fesztiválról:

Public Image Ltd. live @ Sziget 2010 (part 2 + part 3)

Tits & Clits live @ Sziget 2010 (part 2)

Tony Allen live @ Sziget 2010 (part 2)

Linkek:

• Sziget Fesztivál hivatalos honlap
• Sziget Fesztivál @ Facebook
• Sziget Fesztivál @ Twitter
• Sziget Fesztivál @ MySpace
• Sziget Fesztivál 2010 @ last.fm