AGF, az öntörvényű “versproducer”, Gudrun Guttal hamarosan megjelenő új kollaborációs munkája előtt még időt szakított legújabb szólólemezének elkészítésére is, ami ugyan kísérletibb az utolsó pár művénél, de mégis könnyebben értelmezhető – és épp ezért zseniális.
A kelet-német Antye Greie izolált szókapcsolatokból álló extravagáns költészete, és absztrakt, sorait véletlenszerű tagolásban elszavaló előadásmódja bőven elég ahhoz, hogy az alkalmi zenefogyasztó pár percnyi hallgatás után megelégelje a munkásságát egy életre, azonban akiknek fekszik e stílus, és szeretik a hozzá párosuló glitches kísérleti elektronikát, azoknak a művésznő egy igazi aranybánya. Emlékszem, a finn Vladislav Delay ritkaságszámba menő, 2001-es live cd-jén találkoztam a hangjával először, és már akkor lenyűgözött, hogy mennyire szabad értelmezésben adta elő a Vocalcity dalszövegeit az Anima megfoghatatlan, átlátszó légtömbjein. Azóta majdnem tíz év eltelt, Greie pedig AGF-ként számos nagysikerű albumot megírva kiteljesedett az experimentalizmus második hullámában: Einzelkämpfer című friss nagylemezén határozott hangon szólal meg végig, és olyan performansszal húzza be az egy órát, hogy a gerjesztett zajok és keményvonalas magaselektronika egy pillanatra sem hat emészthetetlennek.
Maga az “einzelkämpfer” német szó magányos harcost jelent magyarra fordítva, ami találó cím egy olyan lemeznek, ahol Greie a tömegkultúrával szemben állva prédikálja sokszor keserű, de mindig erős üzenetét. A tizenhárom felvételen gyakran visszatérő téma az egyedül eltöltött idő, gondolkodás önmagunkról és a világról, illetve a felszínességből való kitörési vágy, amit a címadó szám alapján akár egészen radikális eszközökkel is meg kell tenni, ha létünk alapjait veszélyezteti. A tartalom ellenére viszont nem egy haragos lemez az Einzelkämpfer: a Woods (The Fox, The Skunk And The Rabbit) a szerző új, finnországi otthonának az elbeszélése Walden és Goethe irodalmához hasonlóan, amiben újra megtalálja az anyabolygóval való kapcsolatát, hátat fordítva a rohanó globalizációnak. A lemezen elhatalmasodik a tudomány a végére, a Kopffüsser (Cephalopod) reakció Kovács Árpád, a finnországi Oulu Egyetem magyar származású teológusa és Jennifer Mather pszichológus Cephalopod cognition (A fejlábúak észlelése) című tanulmányára, míg a záró Erde (Earth) egy gyönyörű portré a legnagyobb és legerősebb magányos harcosról.
Greie a 2008-as Dance Floor Drachen (Tánctérsárkány) című mesterműve után hangzás tekintetében kevésbé ritmikusabb vizeken evez az Einzelkämpferen, a szöveg-hang esztétika szempontjából fontosabb szerepet kap a loopok és foszlányok aprólékos tervezése. A We Break Out kivételével a felvételek kitörnek a minimalista beatek birodalmából, többségük nem is rendelkezik konkrét képlettel, inkább zajos kísérleti ambientbe bújnak. A Her Beauty Kills Me az egyik leghangsúlyosabb darab e szempontból, a benne elhelyezett kakofónikus textúrák pont olyan legyőzhetetlenek, mint a szeretet mindent leigázó ereje. Meglepetésével válik az album egyik legkiemelkedőbb pontjává a Rhythm, Rules And Ink, amiben a Lars von Trier-filmek soundtrackjeit megidéző hangokba esetenként doom metál szólók vannak elszórva (csak nekem jutnak mindig eszembe az Antikrisztus természetképei a zene többi részétől?). Eképpen Greie továbbra is saját képzeletbeli csúcsán tanyázik: az Einzelkämpfer nem csak az életmű egyik legjobb része, de az év egyik legtöbbet hallgatásra ajánlott kísérleti lemeze is.