A Sziget sajtókonténerében rotálnak a valódi és önjelölt riporterek, és mivel több fellépő press-sessionjét sikerült egy időre tenni, ezért jópofán rögtönzött, diktafont szorongató közösség alakul ki, részben urbánus formára vágott szakállakból, részben szokásosnál hosszabb és festett fekete hajtincsekből, részben pedig bugyorgatyákból verbuválva. Még nagyon meleg van, de a szellőben már valahol mélyen érezni az őszt, az egyszeri rajongó meg várja a producert, DJ Shadow-t, aki pár samplerrel nagyobb hatást fejtett ki a tinédzserkorára, mint a középiskolai irodalomtanárnője négy év alatt.
Aztán mivel az egyszeri rajongó már körbekürtölte előtte a kommunában, hogy milyen nagy dolog lesz ez most számára, szüntelenül pásztázza a környezetet, hol tűnik fel – na ezt a rajongót nyilván oldalba kell bökni az egyik pillanatban, amikor belemerül a nagy valamibe, hogy “Itt az embered!”. DJ Shadow fogja magát és besétál, oldalán a szokottnál szimpatikusabb menedzserével, méltóságteljesen helyet foglal a székében, ahonnét az aktuális interjúformáció mentén hol távozik, hol visszaül, de leginkább a riporterekhez és az önjelölt riporterekhez hasonlóan rotál. Közben pedig többszörösen bővített mondatokban beszél a zenéről, a zenéjéről.
“Nagy szükségem volt erre a turnéra” – sóhajt enyhén leszegett fejjel Shadow, amitől egy pillanatra az lesz az ember érzése, hogy ezt kicsit mintha nem is ő, hanem Joshua P. Davis mondaná. “Öt hónapon keresztül stúdióztam, éjt nappallá téve. Ott voltam késő éjjelig, zuhany, bent alvás, majd kezdődött az egész elölről. Elérkeztem egy olyan ponthoz, amikor megcsömörlöttem tőle. Szükségem volt a közönségre, szükségem volt arra, hogy reakciókat kapjak az új cuccokra. Hasonlót éltem át az In Tune & On Time turné előtt, szóval valahogy ezek az utazások mindig kicsit terápiás jelleggel is történnek nálam.”
Amikor az új albumról kérdezem, sikerül nagy hülyén a “backwards” szóval kifejeznem a közreműködők nélküli, instrumentális koncepciót (világhírnevének letéteményese az első csak instrumentális, emberi hangokat interjúkból és dokumentumfilmekből vágó hip-hop lemez, az Endtroducing….. volt). “Nem igazán szerencsés szerintem a visszafelé kifejezést használni. Nem adhat ki az ember a kezei közül egy harmadik osztályos munkát, miután elvégezte az egyetemet. Rengeteget értem zeneileg, körülbelül háromszor annyi stílust is ismerek mint akkoriban. Aminek inkább mondanám, az egy hatás-kölcsönhatási folyamat. Az Endtroducing….. egy szólóalbum volt, majd jött az UNKLE lemez, mint nyilvánvaló közreműködés, aztán a Preemptive Strike megint egyedüli, majd az Outsider ismét többes, most megint elmagányosodtam” – mosolyodik el először az interjú során. “Tudatos modellnek nem mondanám, de jelenleg ismét nem akarok senkihez sem alkalmazkodni, senkire sem akarom rátukmálni a saját elképzeléseimet, de az abba beleszólókat sem szeretnék magam körül.”
“Hogy trip-hop úttörőnek érzem-e magam?” – érkezik a kérdés a kérdésre, hogy egy lapon említi-e magát a Massive Attackkel vagy a Portisheaddel. “A trip-hop egy mondvacsinált fogalom, amit a média talált ki ezekre a zenékre, mert valahogy nevezni kellett őket, és ez jól hangzott. Nem gondolom, hogy a Portishead vagy Daddyék valamiféle letéteményesnek éreznék magukat. Én sem gondolom magamat annak, egész egyszerűen hip-hop dj és producer vagyok, aki igyekszik belevinni a munkásságába azt a rengeteg pozitív behatást, ami más zenéken keresztül éri. Ezt aztán meg lehet címkézni, de szerintem felesleges.”
DJ Shadow (a bevezetőben szereplő és ezen kép forrása a sziget.hu)
“A legnagyobb bajom a hip-hoppal az, hogy semerre sem fejlődik úgy egy évtizede. Több olyan irányzatot tudtál például az ezredforduló New Yorkjából kijövő zenékben felfedezni, ami az újdonság erejével hatott, így Mos Defék vagy Aesop Rockék cuccai. Ma azt látod, hogy ugyanazok a trackek és albumok teremtődnek újra, más-más rapperek és producerek tolmácsolásában. Úgy alakultak a dolgok, hogy nincs meg a zenészekben az innovációs kényszer. De ugyanezt látom máshol is, ez sajnos nemcsak a hiphopra jellemző. Megállt az a fajta progresszió, ami a ’70-es évek soulját, a ’80-as évek rockját, vagy a kétezres évek elektronikus zenéjét vitte előre. Ebben szerintem nagy, és káros szerepe van az internetnek, de ez egy egész estés társalgás témája lenne innentől.”
Arra márpedig nincs idő, kocogtatják is a vállamat hátulról, hogy siessünk felgöngyölíteni az interjút, lesben áll a következő adag kérdező brigád. Shadow szerencsére az intelem ellenére tovább görgeti ezt a gondolatát. “Fakadhat ez a probléma egy olyan gyökérből, hogy a sikeres formációk a kezdeti profilkialakításuk után túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a hardcore rajongóik kedvében járjanak. Ez aztán egy ismétlődő spirált idéz elő, konzervatív háttéremberekkel, mecénásokkal, így aztán elkezdődik az egy helyben járás. Számtalan ilyen példát tudok mondani, elég például ránézni arra, mi lett a Star Warsból vagy a Lostból. A piac a rövidtávú megtérülést nézi, mondhatni projektszinten, ami sokszor működik is, viszont alá is ássa a szórakoztatást hosszútávon. A zeneiparban én már például nem hiszek. Illetve csak abban, hogy az utolsó éveit éljük.”
DJ Shadow – Redeemed live @ Sziget 2010