Némiképp komoly esemény a Kultblog életében, hogy most nem csak egy lemezkritikát, hanem az új Massive Attack lemez kritikáját olvashatjátok. Aki már legalább egy ideje rendszeresen olvas minket, tudhatja, hogy a site indulása óta zenekart annyiszor nem hivatkoztunk, mint a bristoli párost. Másrészt, mi biztos mindent elkövettünk, hogy a kritikai kánonból egyre jobban kieső Massive-nak legalább kis hazánkban élő, triphopra érzékeny közönsége úgy érezze, nem volt hiábavaló ez a hét év, amivel megvárattak minket, míg megjelent a Weather Undergroundból Heligolanddé lett ötödik nagylemez.
Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy nem biztos, hogy meg is érdemelték ennek a hét évnek minden napját a fiúk. Bár nem tehetünk teljes nyugalommal egyenlőségjelet a Massive Attack és a triphop közé, mindaz, ami hercehurcát és az új lemez koncepciójával kapcsolatos céltalanságot bemutattak del Naja-ék az elmúlt évek során, az egész stílus renoméját eltemette ebben a Pitchforkkal megáldott és megvert világban. És ahogyan elnézem ezt az 5.0-ás értékelést a vonatkozó oldal kritikája mellett, szinte biztos vagyok benne, hogy amíg egy komolyabb reneszánsz nem kezdődik a triphopban, a status quo változatlan marad.
Pedig eleinte úgy nézett ki, mintha kifejezetten kritika-barát albumra készülne a Massive az első három album totális közönségsikere után. Röpködtek is nevek a zenei bulvárban: Tunde Adebimpe a TV On The Radioból; az angol kirakatzenész, Damon Albarn; a Mercury-díjat nyerő Elbow énekese, Guy Garvey, és a többi. Mintha direkt a hangadó recenzorokat akarták volna körbeudvarolni, és ezzel szerintem nemcsak az én szimpátiám és hitem egy része veszett el. (Tudathasadásos állapot: hihetetlenül várunk egy lemezt, ugyanakkor bizonyosak vagyunk benne, hogy orbitális bukás lesz.) Én azért mégis úgy gondolom, hogy ez nem volt cél, viszont hallgatva a Heligolandet, semmi olyasmit nem találok rajta, ami komolyabban hiányozna, ha nem volnának itt ezek a nevek. Damon Albarn korrekt a Saturday Come Slowban, de nem tőle lesz jó a szám; a Hope Sandovalos Paradise Circus ugyanígy áll; a Flat Of The Blade-ben Garvey kvázi ugyanazt a hangszínt hozza, mintha Robert del Naja szerepelne benne.
Massive Attack – Flat of the Blade
Örökzöld fordulat: de hova tűnt Robert del Naja? A Rush Minute-ben meg a záró Atlas Airben tűnik végre fel, de uram atyám, az utolsó három trackből kettőről beszélünk. Azért is kap a fejéhez a Massive-szerető ember, mert mindig is 3D volt az, aki az arca volt ennek a bandának, akit szeretni lehetett a legdepressziósabb pillanatokban is az inkább háttérbe vonuló Daddy G-vel szemben. Kell mondanom, hogy nemcsak az utolsó három trackből két számról beszélünk, hanem az album legjobb darabjairól?
Ha már a legjobb számokról beszélünk, a sztárdömping (igény szerint kitehető az idézőjel) ellen szól az is, hogy talán még az utóbb említett két tracknél is jobb a Girl, I Love You, amelyben a jó öreg Horace Andy osztja az igét. A veteránokban pedig lehet bízni; az alapból is jó számra olyat énekel az öreg, hogy aki azt mondja, ebben nem érezni Bristolt, az vagy hülye, vagy hazudik. És ez itt a kulcsmomentum: úgy érzem, a Heligolandet idővel egy lapon lehet majd emlegetni a Mezzanine-nal és a Protectionnel, bár lehet, hogy feleannyi igazán klasszikus track van a Massive Attack ötödik nagylemezén, és lehet, hogy feleannyi ember se szeret bele a triphopba.
Én hét évet vártam arra, hogy újra érezzem és halljam Bristolt. Meg is kaptam; több tucatnyi kritika és lemez után engedtessék meg nekem, hogy egy szabályszerűen nem tökéletes lemezre is rávágjak egy ötöst, ha úgy látom, megérdemli. Mert ez megérdemli.
Linkek: