“Mindig feltételezned kell, hogy a közönséged intelligens. Én nagyon szeretem a saját hallgatóságomat, és nagyra értékelem, hogy meghallgatják a lemezeimet. Soha nem gondolom, hogy buta vagy unalmas zenékre vágynának, így mindig a lehető legtöbbet akarom adni nekik. Semmi értelme nincs úgy albumot írni, ha nincs ihleted. Ma mégis rengeteg zenész abban a csapdában él, hogy muszáj újabb és újabb zenéket írniuk, mert mondjuk ettől függ a jövedelmük. Én velük szemben úgy vélem, hogy egy lemeznek kell rendelkeznie valamivel, ami jogosultságot ad a létezésére. Innentől kezdve válik minden érdekessé: ha már van egy ötleted, akkor annak helyet kell szentelned, és hagynod kell, hogy olykor saját maga változtasson az elképzeléseiden. Ha túl merev és csőlátású vagy, akkor előfordulhat, hogy megölöd ezeket az ötleteket.” – fejti ki gondolatait Daedelus közvetlenül a július 12-i A38-as fellépése előtt a hajó éttermében, és nem sokkal később egyértelművé válik, hogy minél többet kérdezek tőle, annál több mondanivalója van. Szerencsés a helyzetünk: a klimatizált étterem lehetővé teszi, hogy ne foglalkozzunk a kint még este tízkor is tikkasztónak nevezhető meleggel, így adott a lehetőség, hogy hosszúra nyújtsuk beszélgetésünket az amerikai művésszel, akit először hívtak a térségbe játszani, és szemmel láthatóan nagyon tetszik neki a hely.

Daedelus, avagy Alfred Weisberg-Roberts krisztusi korban jár idén, és mióta megnősült, felvette a Darlington vezetéknevet, ugyanis az első randevúi élete szerelmével, Laurával, egy bizonyos Darlington Streeten voltak. “A feleségemmel a főiskolás éveink alatt találkoztam. Ugyanabban a zenekarban játszottunk: övé volt a fuvola, enyém a basszusgitár. A mi szerelmünkben a legalsó hangterjedelmet elbűvölte a legmagasabb, minden ezzel kezdődött.” – meséli, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja, valóban így érez. Kettejük szerelme azonban nemcsak Daedelus művészi pályájának adott nagy löketet, hanem közös, The Long Lost-projektjüknek is. “Melankolikus emberek vagyunk, és a Long Lost a szívünk mélyéből jön. Mindenféle hangszert nagyon szeretünk…, ám ezeknek a rendszerbe szervezése és a komponálás valahogy sosem tartozott az erősségeink közé. Mindketten azon az állásponton vagyunk, hogy adott hangszerek adott hangokért kiáltanak, amikből aztán újabb, előre meghatározott hangok eredeztethetőek. Legalábbis így írtuk tavaly a lemezt.” A saját magukról elnevezett album markánsan eltér Daedelus diszkográfiájától, de így is óriási sikert aratott, Los Angelesben rendszeresen adnak koncerteket. A kislemezre kimásolt Woebegone-t Flying Lotus remixelte, aki régi barátja a szerzőpárosnak. Laura azóta is néha együtt dolgozik vele: legutóbbi, Cosmogramma című, korszakalkotó lemezén például énekel egy számban.

Képek: Szentpéteri Roland

“Flying Lotusszal még azelőtt találkoztam, hogy hivatalosan zenéket írt volna. Ő is egyike volt azoknak a srácoknak, akik eljöttek a bulijainkra. Már nem emlékszem, hogy Amon Tobinnak vagy a Themselvesnek warm-uppoltam, amikor találkoztunk… mesélte, hogy otthon zenéket ír, és szeretne producerkedni. Mutatott pár dolgot. Hosszú időbe telt neki, mire rátalált önmagára, sokáig nagyon nehezen fejezte ki magát.” Mikor megkérdezem, hogy ő mennyire érzi a Denies The Day’s Demise című lemezének hatását a Cosmogrammán, különösen a hipertérnyi területekre írt melodikus szintetizátortémák vonatkozásában, csak annyit felel, hogy lehet, hogy hatott Flying Lotusra, ott, Los Angelesben ugyanis különösebben senki nem csinál ügyet abból, ha egy-egy elem megjelenik másnak is a lemezén. Annyira egy közegben mozognak, és annyira szeretik egymást, hogy valamilyen szinten még elkerülhetetlen is. “Mókás, hogy például reggeli után elmosogatunk Laurával, és közben mindketten éneklünk, amit utána néha felveszek. Nagyon nyitott a zenéimre. Ő ezután elmegy csinálni a dolgait, különféle dolgokat vesz fel másokkal, én pedig este megpróbálom kiakasztani a közönségemet, már ha otthon zenélek. Szeretem az őrületbe kergetni őket. Annyiszor hallottak már, hogy kötelességemnek érzem meglepni őket valamivel, szórakozni egy kicsit velük.” – derül ki a koncepciója egy tipikus Daedelus-napnak az angyalok városában.

“Los Angelesben felnőni különleges élmény. Rengeteg funk, boogie, hiphop és gengszter rap veszi körbe az embert, amik valamekkora tudatossággal mindig elrejtenek egy teljesen másik világot az átlagos halandók szeme elől. Ilyen volt régen a rave-korszak: a fiatalok számára arról szólt minden a kilencvenes évek közepén. Mindannyian hazudtunk a szüleinknek, hogy hova megyünk este, vagy ha nem tudtuk átverni őket, akkor csak simán kilopóztunk az éjszaka közepén, és szaladtunk a raktárakba bulizni. Több százezer embernek volt fontos ez az időszak, ami még egy tízmilliós városban is, mint a miénk, rendkívül jelentős dolognak számít. Még ma is létezik: múlt hónapban például játszottam egy nagyobb rendezvényen, ahol százhúszezer látogató volt.” Az underground élet náluk ma még erősebb, mint régen: megemlíti, hogy a Low End Theoryban minden szerdán egyfajta tehetségkutató este van. Rengeteg fiatal producer kap lehetőséget, hogy megmutassa a zenéit, éjszaka pedig a nagyobb nevek zenélnek. Mesél a Dublab rádióról – ahol nemrég egyébként egy rave-jegyben fogant mixlemeze is megjelent Happily Ever After címmel -, szerinte ez az egyik legjobb állomás a világon jelenleg.

Alfred Darlington ennek az általa lefestett titkos világnak mára az egyik legkülönlegesebb szereplője. 2001 óta rengeteg lemezt írt (lassan tíz körül jár), amik idővel csak egyre tematikusabbak, varázslatosabbak. Ugyan a legutolsó, 2008-as Love To Make Music To kicsit felemásra sikeredett (valószínűleg az ötletek felülmúlták a megvalósítást), de a 2005-ös Exquisite Corpse és a 2006-os Denies The Day’s Demise kétségkívül a szerző legkiválóbb darabjai közé sorolandók. Utóbbi talán a legjobb: még 2010-ben is olyan, mintha 2050-ben, egy lebombázott, fekete-fehér világra kiépült utópiában ülnék Ipanema partján, és bámulnám a sötét felhők és az őket egyre jobban megérintő magányos hullámok bitviharát, miközben a háttérben egy cikázó, finomhangolásra szoruló Megváltó-szobor tünedezne el, majd tűnne fel újra. Ezek a hangulatok valóban nem állnak távol a művésztől: “Szeretem Daedelust, mert egy tragikus karakter. Meghal a fia, megöli az unokaöccsét… az élete valahogy el van átkozva teljesen. Az elektronikus zene annyira széles ötleteken alapszik, hogy miért ne tükrözhetne vissza valamit a féltékenységből, haragból, csalódottságból?” Amikor megkérdezem, hogy akkor viszont mégis miért ír sokszor annyi szép, gyönyörködtető témát a szomorú zenéihez, csak annyit mond: “Muszáj némi édeset is hozzáadnod ahhoz, hogy valami igazán savanyút kapj.”

Idént két albummal is készül Daedelus. A Righteous Fists Of Harmony már megjelent korábban, Amerikában Flying Lotus adta ki a Brainfeederen, Európában pedig szokás szerint a Ninja Tune forgalmazza. “A Righteous Fists Of Harmony az én soundtrackem a boxerlázadáshoz. Ez egy háború volt, ami Kína és Nagy-Britannia, illetve más országok közt zajlott 1898 és 1901 között. Egy kínai nacionalista csoport elhatározta, hogy ideje kiüldözni a britek imperialista erőit az országból. Állandóan egyfajta teát ittak, aminek hittek a varázserejében, miszerint ellenállhatnak a puskagolyónak, a nyílnak, képesek lesznek a repülésre, és fel tudják támasztani a halottaikat, hogy újra harcoljanak. Teljesen elhitték ezt, és bátran szembeszálltak a britekkel, akik állig fel voltak fegyverkezve puskákkal és ágyúkkal. Mind a százezer kínai meghalt. Őrült és egyben tragikus történet, amit kevesen ismernek, mert akkoriban volt a spanyol-amerikai háború is. Mindazonáltal lenyűgöző, hogy emberek még akkor is ennyire hittek a varázslatokban és a saját igaz ügyükben. Erről mindenkinek tudnia kellene! Ehhez találtam ki egy rövid történetet, hozzá tettem a saját elméleteimet. Például van egy zene az albumon, ami a Hermetic Order Of The Golden Dawnról szól. Ez egy titkos brit társaság volt, amit 1875-ben alapítottak. Aleister Crowley is az egyik tagja volt, de híres politikusok és költők is voltak a soraikban. Keleti mágiával foglalkoztak, s ugyan van némi időbeli eltérés köztük és a kínai felkelés között, de mégis érdekes volt összekapcsolni a kettőt.”

“A másik, Bespoke című albumomat háborúknál kisebb dolgok inspirálták. Nagyon tetszik az a gondolat, hogy idővel mindannyian saját magunk formáljuk önnön valóságunkat. Világokat tervezünk a fejünkben kavargó gondolatokkal. A Bespoke olyan, mint egy minta nélküli ruha, amit egy nagyon jó szabó készített, és így mindenkire tökéletesen illene. Egy olyan albumot akartam, ami ehhez hasonlóan mindenkihez elérhet, mindenki szeretheti. Fontosak rajta a vokálok, közvetlenül is akartam szólni az emberekhez. Sok akusztikus hangszer van rajta, meg élő dobok. Énekel rajta Milosh, akit nagyon szeretek és örülök, hogy igent mondott a felkérésemre, mert olyanok a zenéi, hogy a lányok azonnal leveszik a bugyijukat. És milyen vicces, hogy közben Milosh a legnagyobb nerd a világon! Mellette Amir Yaghmai is szerepel majd, ő egyébként már a Righteous Fists Of Harmonyn is volt a Stampede Me-ben. Nemrég megbeszéltem Om’Mas Keith-szel a Sa-Rából, hogy vele is készítek valamit. Na meg remélem, hogy megint rá tudom venni a feleségemet is. Valószínűleg ez lesz az utolsó lemezem a Ninján. Már nehezen tudjuk összeegyeztetni az ötleteinket, én is, ők is másban gondolkodunk. Úgy érzem, tovább kell mennem más helyekre. Többet kell látnom a világból.”

A szabadidejében is az elborultabb dolgok érdeklik Daedelust. “Alapvetően kíváncsi természetű vagyok. Olvasok, nézek, hallgatok dolgokat. Nagyon szeretem az apokaliptikus sci-fi regényeket, például amikor egy üstökös becsapódik a Földbe, és mindenki – vagy majdnem mindenki – meghal. Nem tudom, miért, de ez mindig nagyon meg tudott ragadni. Szeretem a japán animációs filmeket is. Semmi közük a zenémhez, de közben mégis sok minden hozzájuk kötődik. Érdekel a hangtervezés, a katasztrófa koncepciója. Imádom A. E. van Vogtot. A Nulla-A világa teljesen lenyűgözött, fényévekkel megelőzte a korát. Van benne mobiltelefon technológia, teleportálás és elme feletti uralom. Larry Niven Ringworld-könyvei szintén nagy hatással vannak rám, míg Neal Stephenson egyenesen lenyűgöző. Főleg a fantasztikus regényei, mint a Snowcrash és a Diamond Age. Utóbbi annyira közel áll a szívemhez, hogy már-már ijesztő. Pedig annyira azért nem vagyok steampunkos. Mármint oké, úgy öltözködöm, mint egy viktoriánus, és nagyon tetszik az akkori mentalitás, de a steampunk azért néha már túl sok. Meg túlságosan első világháború, szóval nekem unalmas. Ennek köszönhetően szerettem meg viszont gyerekként a cyberpunkot, a Wetware ma is nagy kedvencem.”

A szerző egy ideje nagyon ad a megjelenésére, és a live actjein használt szerkezetei is különlegesek. Nem volt ez másként hétfőn sem: halványkék frakkban állt ki a teraszra fél tizenkettő után, és közel egy órát játszott. Nem zavarta a meleg – szerinte “a szerep mindig fontosabb a kényelemnél” -, miközben egyre jobban elmerülhettünk a hangzuhatagaiban, ami ugyanúgy nem nélkülözte a hiphopot és a dubstepet, mint mondjuk a korai rave-hangzást sem. “Nagyon szeretjük a feleségemmel a viktoriánus kori öltözékeket. Értékeljük, hogy akkoriban minden olyan finom és ízléses volt. Talán az a korszak mutatja legjobban, hogy az emberek mára mennyire megváltoztak, az új dolgok mellett mennyi mindent elvesztettek igazi valójukból. Igazából ma már arra is kevesen emlékeznek, hogy milyen volt a hatvanas évek előtt, a múlt századra pedig úgy tekintenek, mintha valami őrület tombolt volna akkoriban. Sok zeném arra az elképzelésre épül, hogy milyen lehetett élni száz-százötven évvel ezelőtt. Nagyon kevés rögzített anyagunk van azokból az időkből, emiatt jó eljátszadozni a gondolattal. Ezért viselek egyébként barkót is. Meg mert a feleségem eltűri.” Ennek megfelelően játszadozott velünk végig: ismeretlen hangokat kevert össze még ismeretlenebbekkel, és súlyos basszusokat helyezett alájuk, hogy garantáltan ne álljon le a lábunk.

“A Monome-t használom a live actjeimhez. Ez egy nyílt forráskódú hardware controller, amit hanghoz és fényhez terveztek. Én arra használom, hogy hangmintákat manipuláljak vele valós időben. Emiatt mostanában a fellépéseim sokkhatásként érik az embereket, ugyanis teljesen mást csinálhatok, mint a lemezeimen. Meg amúgy is, már nagyon untam, hogy mindig a saját számaimat kellett játszanom. A Monome-vel más előadók zenéihez nyúlhatok könnyedén, és egyszeri, utánozhatatlan hangkollázsokat készítek. Kiemelek egy drumbeatet vagy egy melódiát, és teljesen idegen környezetbe helyezem. Most már szinte csak improvizáció az egész műsorom. Persze azért vigyázni kell vele, mert az elektronikus zene néha már túlságosan is ijesztő lehet így – még az elektronikus zenét kedvelők körében is. Manapság annyira dogmatikusak az emberek, egy-egy stílus korlátain túl nehezen vagy egyáltalán nem látnak már. Szóval valahogy be kell jutnom az elméjükbe, hogy irányíthassam őket, és oda vigyem őket, ahová csak akarom. Ez az én örök célom. Ha a fellépésem alatt sikerül feltalálnom egy olyan pici szerkezetet, ami tudatosan gyönyörű pillanatokat sugároz és raktároz el az emberek emlékeinek mélyében, akkor már sikerrel végeztem a munkámat.”

Daedelus Bespoke című albuma ősszel jelenik meg a Ninja Tune-on.

Daedelus @ A38, part 1

További felvételek a buliról:

• Daedelus @ A38, part 2
• Daedelus @ A38, part 3
• Daedelus @ A38, part 4
• Daedelus @ A38, part 5