Aki hosszabb ideje követi a zenei kalandjaimat ezen az oldalon, az bizonyára tudja, hogy egy ideje különös szenvedéllyel viseltetek az olasz techno iránt, mert nagyon tetszik az a mozgolódás, ami az utóbbi hónapokban, vagy egy-két évben történik – legyen szó akár Giorgio Gigli & Obtane munkáiról, vagy más Zooloft, illetve M_Rec Ltd-es kiadványról. Claudio Porceddu, avagy Claudio PRC mostanság bontogatja a szárnyait igazán, és sok kislemez után megérkezett Inner State címmel a bemutatkozó albuma, ami egyszerűen fantasztikus. A kilencperces Echoes gyönyörűen vezeti fel a gyűjteményt, az alap díszesen megmunkált, de nem túlmesterkélt, az ambient hangokban pedig ott van az az éteri misztikusság és feketefehérbe burkolt sejtelmesség, ami erre a mozgalomra egyébként is nagyon jellemző. A további hat felvétel között is rengeteg jó akad (másképp fogalmazva: egy rossz nincs), loopolt ambient birodalmakban zarándokol repetitív négynegyedekkel a szerző, végig kiválóan fokozva az izgalmat és a drámai vezetést. Művésztechno ez a legjobb fajtából így, a hónap legjobb megjelenése. (Négyötöd.)

Hasonló várakozásokkal estem neki a madridi Alex Under következő albumának is, noha a munkásságának homályos ismerete miatt sokkal inkább azért bíztam jó végeredményben, mert az a Soma vállalta be a kiadvány gondozását is, aki ritkán nyúl mellé. A La Máquina De Bolas nem is okoz csalódást, bár egyszerre a maga hetvenhét percével azért sokszor igen tömény, pláne, hogy elég komoly konceptlemezről van szó. Under rendre tíz-tizenkétperces tételeket vonultat fel, melyekben sokszor már a legelején bevezeti a fő témát, amit a hátralévő időben jobban kifejt, variál, játszadozik vele. Ráadásul számról számra egyre mélyebbre megy, egyre masszívabbak a hangminták, hipnotikusabbak és “idegenebbek” a kísérletek eredményei. Szerencsére ez többször sül el jól mint rosszul: a minimal/tech négynegyedek csak keretet adnak a számoknak, meghatároznak egy olyan játszóteret, amiben Under kedvére ténykedhet. Érdekes módon rendre az album második felében találhatóak az érdemesebb darabok: míg a BOLA2 még túlontúl üres és csak a folytonosságról szól, addig a BOLA5 már apró ötletek miriádját vonultatja fel egy színes, élettel teli világban. De a kedvencem talán a BOLA6.1, ami a mediterrán fülledtségével működhet a tánctéren is. (Háromnegyed.)

A személyét felfedni nem kívánó Shifted a berlini színtéren tűnt fel először tavaly, az első megjelenéseit nagyon szerettük. Utána sajnálatos módon elárasztotta a piacot közel egy tucat bakelittel, és ezek közt akadt már középszerű is bőven, de azért a Crossed Paths című bemutatkozó albumát vártam nagyon (a szerző egyébként nemrég Budapesten is fellépett, sajnos nem tudtam elmenni). A tizenegyszámos összeállítás azonban pont olyan, mint a tavalyi diszkográfia: vannak benne számok, amik ígéretesek, és sejtethetnének valami egészen nagyot, de a többi zene ezt nem váltja be. Itt is főszerepben vannak az ambient rétegek (sőt, néhol talán egy-két drone-os beütésű rész is van), amúgy hagyományos technóról beszélünk mélyűri hangzással és esetenkénti minimalos beütéssel. Vannak zenék, mint a Bleeding Through és a Leather, ahol pár hangból valami váratlanul jó sül ki, többnyire azonban meglepően egyszerű gyakorlatozásnak tűnik a Crossed Paths – meglepően egyszerű hatásfokkal. Rossznak nem nevezném, de a jelenlegi bőséges felhozatalban aligha tud versenyre kelni az élbolyba kerülésért. (Hármas.)

A Sendai nevű formációt a belga Peter Van Hoesen és Yves De Mey alkotja, az előbbit valószínűleg sokan ismerjük részint a saját munkái, részint a Time To Express kiadójával elért érdemei miatt. Hangzását tekintve kettejük Geotope című albuma nem lóg ki a kiadó sorából: sötét tónusok határozzák meg a zenéket végig, és rendkívül tudományos a hangvétel. Ehhez viszont most igazodik a ritmus és a szerkezet is, ugyanis a nyolcszámos összeállítás meglehetősen absztrakt elgondolásokra épül, glitches, ambientes és technós körítéssel, de olyan részekben, mint az A Refusal To Celebrate A Statistical Probability, felfedezhető az Autechre-féle idm-vonal, az EP2010-4-ben pedig egy avantgárd dubstep tétel bontakozik ki. Mindeme változatosság ellenére mégis nehezen tudom megkedvelni a Geotope-ot, pedig rendszerint én mindent szeretek, ami Time To Express. Talán a kelleténél sokkal jobban túlcifrázott ez a lemez, vagy csak maguk a számok nem állnak össze kerek egésszé, de rendszerint mindig hiányzik valami nekem a végén. Korunk két nagy techno tehetségének egy agyas mellékvágánya a Sendai-projekt, amivel lehet, hogy többet kéne foglalkozni és jobban kéne formálni a számokat, mert ez így minden, csak nem egy kerek album. (Kétharmad.)