Cari Lekebusch alighanem nagyon kedves a legtöbb magyar techno rajongó szívének, ezért különösen örülhetünk, hogy újabban rendkívül elfoglalt. H-Productions kiadójának tavaly ünnepelte a tizenötödik születésnapját egy háromlemezes válogatással, most pedig új mixsorozatot indít Archeology Exc. címmel, aminek így természetesen ő jegyzi az első részét. S milyen jól teszi: a kizárólag digitális formátumban megjelenő összeállítás az elnevezéséhez hűen a múlt elfeledett remekműveit tárja fel, méghozzá olykor egészen 1995-ig visszamegyünk az időben. A legtöbb szám Lekebusch sajátja, a végeredmény így majdnem nyolcvan perc klasszikus német techno, ami kiválóan idézi fel a Hyperspace-partik aranykorát. A sorozatot várhatóan Alexi Delano, Tony Rohr, The Advent és Jesper Dahlback folytatja majd, remélhetőleg hasonlóan színvonalas munkákkal. (Négyes.)

Az amerikai Andrew Rasse aka Butane neve talán még annyira nem ismert, de már ő is lassan egy évtizede jelen van a partivilágban, jobbára tech-house, techno és minimal stílusú szerzeményekkel. A Little Helpers kiadót Sean O’Neallel közösen alapította 2009-ben (őt Someone Else-ként szokás ismerni), és most vélte időszerűnek, hogy összeállítson egy mixet az eddigi megjelenéseikből. A koncepció nem volt akármilyen: Abletonnal összerakni annyi számot, amennyit csak lehetséges hetven percben. Ennek eredményeként a tizennégy fejezetre beosztott mixben fejezetenként úgy szól négy-hat felvétel, mintha egyet hallanánk. Az egyikből az ütem, a másikból az ambient sávok lettek kivéve és a többi. Nagyjából a hangszobrászat ugorhat be erre, csak sajnos a végeredmény meglehetősen semmilyen (érdekes, hogy az efféle mixektől az ember vagy eldobja az agyát, vagy nem kap semmit, nincs köztes érzés). Lényegében ingerszegény és monoton tech-house alapokon történik végig a szerkesztgetés, és néha már-már úgy tűnik, hogy sikerül kihozni valami jót az egészből, de aztán folyton visszacsúszik unalmasba az ív. Kár érte, mert egyébként nem kevés jó számot is felhasznált Butane. (Kettes.)

Marco Resmann egy ideig a Pan-Pot harmadik tagja volt, illetve mindmáig Anja Schneider producere, emellett a Mobilee kiadó hangzásának kialakításában vállalt oroszlánszerepet. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt számára a Watergate-sorozat tizedik részét összeállítani, lévén ő is egy igencsak különleges szettet szállított le, régi és új slágerekkel egyaránt. A végeredmény felemás: akárhány esélyt adok neki, mindig úgy érzem, hogy Ricardo Villalobos klasszikus 808 The Bass Queenjét megerőszakolta, és Serafin Starship Discothéque-je sem a legjobbkor szól. Mindazonáltal, amikor az újabb zenékre koncentrál Resmann, akkor többnyire becsületesen helytáll, az összhatásban kellemes house-merengés van végig egy kis minimal körítéssel, amit nagyon lehet szeretni. Sajnos pont a fűszerezése az egésznek az, ami el van számolva, a különlegesnek szánt régi zenék nem találják a helyüket a szettben, így elgondolkodik azon az ember, hogy egyáltalán szükség volt-e rájuk – hiszen éppen ezek rontják el az összhatást. (Hármas.)