Az elmúlt egy-két évben kétségkívül a wonky volt a hiphop környezetének legnagyobb érzelmeket kiváltó újítása. A pluszos és mínuszos megítélések végül nullát adnak ki, hisz legalább annyian bolondulnak meg, mint ahányan falra másznak tőle. Eddigi életpályája alapján egyelőre tanácstalan a zsűri, hogy vajon egy múló őrületet, vagy hosszútávon is életképes stílust köszönhet-e személyében. Az irányzat egyik letéteményesének számító Heralds of Change duó tagjai, Mike Slott és Hudson Mohawke külön szólóalbumokat jelentettek meg a múlt év végén, hogy valamivel közelebb vigyenek minket a válaszhoz.
Mike Slott – Lucky 9teen
Mike Slottra, a New Yorkban élő ír producerre jó egy évvel ezelőtt kapta fel a fejét a szcéna, amikor kiadott egy remek remixet Flying Lotus RobertaFlackjára. A trackben tetten érhető vibrálás azóta is védjegye munkásságának, és nem kivétel ezalól a Lucky 9Teen minialbum sem, ami az eddigi leghosszabb különálló kiadványa. A lemez hallgatása közben először az tűnt fel, hogy Mike jóval egyszerűbb ritmusképletekkel dolgozik ezúttal, mint a szépen szólva dadaista, magyarul mondva mocskosul szétesett wonky zenék általában. Mindez azt jelenti, hogy szerencsére nem a dobgép püfölése játsza a főszerepet, hanem egy zenei univerzum megvalósítása felette. Nem véletlenül használtam az univerzum szót az imént, hiszen amit hallunk, az erről a bolygóról egy másodperc alatt kirepít. Mintha egy ’70-es évekbeli sci-fi soundtrackje csendülne fel pszeudo-hiphop köntösbe ültetve, ami elsőre némileg idegesítően prüntyöghet, kis idő múlva viszont megnyit egy gyönyörű, futurista dimenziót. A számok egy meghatározott ívben tartanak a száj szélére gyors mosolyt csaló daloktól (Gardening, Amanallah) a katartikus lélekzenéken át (Sun Tan, 40 Winks) a basszusnehéz Snow Birds-ig, ami mintegy összegző, fél lábbal már a jelenbe visszatért lezárása a Lucky 9Teen hangzásvilágának. Ha ilyen lesz a wonky, akkor hosszútávon életképes.
Mike Slott – 40 Winx
Hudson Mohawke – Butter
Szintén koncepciózus darab a Butter, már amennyiben az ’80-as évek rockjának és a korai electropop buziságnak együttes kiélése koncepciónak számít. Hudson Mo’ semmit sem bízott a véletlenre, minden úgy vonyít ahogy a csövön kifér, a dobok és cinek amennyire lehet kontrasztosak, és mindehhez dukál egy olyan borító is, ami mellé nem lehet nem odatársítani a szerethetően béna sivatagos stúdiódíszletet és az oldalról befújt mű szénaboglyát. Ha a Lucky 9Teen egy izgalmas, boldogságos űrutazásra invitált, a Butter egy meghívó az év legjobb házibulijába, ahol adott a lehetőség jókedvű bárpult melletti dumákra (Ice Viper, No One Could Ever), lehet csápolni a rögtönzött tánctér közepén (Gluetooth, 3.30), zöld szobába vonulni (Fruit Touch, Rising 5), vagy akár csillagokat bámulni a medence szélén, a társaságtól elvonulva (a személyes kedvenc a Fuse). Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ez a buli is a végéhez közeledik, a felkelő nappal párhuzamosan érkezik a másnap is, a fantasztikus hangulat pedig csupán foltokban marad meg néhány nap múlva, egy szép emlékként a számtalan közül. Ha ilyen lesz a wonky, akkor múló őrület.
Hudson Mohawke – Fuse