Tavaly a Ninja Tune elindított Counter Records néven egy sublabelt, melyen kizárólag új, és főként klasszikusabb stílusokban (pl.: rock, funk, soul, blues stb.) alkotó művészekkel kívánnak foglalkozni. A katalógus első darabjai a Super Numeri-ből ismert Pop Levi szólókarrierjére koncentráltak, idén októberben pedig az angliai Bath kisvárosának legnagyobb őrületével, a The Heavy-vel ismerkedhetünk meg, amelynek bemutatkozó lemeze minden elképzelhetőt felülmúl.
A négy férfit számláló társulat két alapítótagja, Swaby és Taylor már több mint egy évtizede ismerik egymást, és szabadidejük javát már a kilencvenes évek végén is akusztikus gitárjuk, Fender telecasterük és Yahama SU10-ük összehangolásával töltötték. Az eleinte bolondozásnak induló dolog aztán egyre komolyabbá vált, a dalok hangzásukat tekintve egyre súlyosabbak, nehezebbek lettek, ezért a két zeneőrült úgy döntött, hogy ideje bandába tömörülni, és végtermékük jelzéseként felvették a The Heavy nevet. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk egy Dingley nevű dobos és egy Page nevű basszgitáros is, vagyis a Heavy elnyerte a mai formáját, miközben a színpadon továbbra is bővül nem állandó zenészek közreműködésével.
A Great Vengeance And Furious Fire az év egyik legerősebb, leglényegretörőbb és legszexistább lemeze. Ezek a srácok nem viccelnek: a tíz szám során többször romantikusan szerelmet vallanak, vagy éppen nyíltan ajánlják fel magukat. Minden gondolatuk a nők körül forog, és piszok jó zenészek. Számaikat a blues, funk és experimental jelzőkkel címkézik, de van itt még soul, hiphop, rock és triphop is. Mindenből egy kevés, minden súlyos formában, felnagyítva, eltorzítva. Úgy, ahogyan ők hallják ezeket a stílusokat, ahogyan még anno rögzült beléjük.
The Heavy – That Kind Of Man
A nyitó That Kind Of Man az egyik legrégebbi daluk, és az egyik legjobb is. A hangszerek tülekedő, egymást lökdöső, kakofonikus összjátéka bevadítja és összehozza a különböző nemű embereket a tánctéren. Swaby refrénje izzadt, fülledt erotikát visz a számba, ami egyébként is annyira csípőmozgással pulzáló, hogy ennél jobb startot nem is kívánhatna egy pár sem – akár buliban vannak, akár az ágyban. A folytatás pedig innentől kezdve üres kapus gólhelyzet, és jönnek is az egyre jobb célzással leadott lövések, kezdve a kemény hiphop alappal felturbózott Coleen-nal, vagy az akusztikusabb hangvételűre sikeredett Set Me Free-vel, de beüt a szerelemtől fájdalmas gitárjátékával és füstös levegőjével átitatott kocsmarock ménköve is a You Don’t Know személyében megtestesülve.
Szinte minden a szerelemről, vagy a szexről szól. A Girl című rapimprovizációban Swaby a legalpáribb és legközönségesebb csajozós dumával próbál becserkészni egy olyan lányt, aki minden nap egyedül megy el a háza előtt, míg a Who Needs The Sunshine? című, Bristol fénykorát idéző záródal egy gyönyörű vallomás életünk legfontosabb személyének. Van még ezek közt egy depressziós, de küzdő hangulatú blues dal (Doing Fine), valamint ennek egy klasszikusabb hangzású, sokkal nosztalgikusabb kistestvére (Brukpocket’s Lament), de egy koszos, leginkább a nyitáshoz hasonlító hangorkán (In The Morning), és egy vad dühöngés, rengeteg káromkodással is becsúszik (Dignity).
Az album nem hosszú (harminchárom és fél perc), pont annyi ideig szól, ameddig a Heavy-t nem érzi kifejezetten súlyosnak, elviselhetetlenül nehéznek a hallgató. A név remek választás: ezek a számok tényleg nem egyszerűek, tényleg nem hétköznapiak, a kelleténél sokkal több kakaó van bennük. Mintha minden effektet full-brutálra tekernénk! A végeredmény így rendkívül intenzív, megragadó és erőszakos. Olyan, mint egy drogoktól, alkoholtól és széttárt lábakkal járó nőktől bevadult hétvégi buli Anglia valamelyik graffitikkel telefirkált vöröstéglás kisvárosának egyik jelentéktelen szórakozóhelyén.