A tavalyi év egyik meglepetése számomra a Kieran Hebden és Steve Reid kollaborációjában készült Tongues című album, ami nem csak magával Steve Reid személyével hökkentett meg, hanem a korong tartalmával is. Az underground körökben szép hírnévnek örvendő jazz dobos legújabb, Daxaar című lemezén mutatja be min dolgozott az utóbbi években.
Steve Reid a tökéletes session-muzsikus. Játéka nem túl tolakodó, mégis jellegzetes; pontosan és jól adja az alapokat. Minden bizonnyal pont ezért választotta már többek között Miles Davis, Sun Ra vagy épp Arnette Coleman zenésztársának. Ezek sajnos később közrejátszottak abban is, hogy Steve Reid sosem lett élő legenda, nem futott be hatalmas sikert. Mindig is mások anyagán dolgozott, mások “árnyékában élve”. Pedig a 65 éves bronxi születésű dobos már 16 éves kora óta zenél, több stílust vészelt át mint Madonna, és mégsem. Ugyan első két lemeze (Nova, Rhythmatism) egészen szép kritikákat kapott, ezek is inkább underground körökben nevezhetőek kultnak. Voltaképp Steve Reid egy underground hős, jazz dobosok ezreinek példaképe, aki tehetségét igazán sohasem mutathatta meg.
“Steve Reid: Dakar 2007 – Getting Jiggy”, egy 12 perces doku az afrikai stúdiómunkáról, jammelésekről, kalandokról és egy afrikai fellépésről
A korábbi anyagaira jellemző, kicsit soulos és afrobeates hangzás a Daxaar-on is markánsan jelen van. A borító egyértelmű utalása pedig tudatosítja, hogy a cél most az afrikai kultúrában való elmélyülés volt. Oda térünk vissza, ahol a fekete zene igazi gyökere van. Az anyag valahol a már említett soul, az afrobeat, a free jazz és a blues metszetében található. Persze furcsa is lenne, ha a Kieran Hebden-nel közös lemez után maga az egyszemélyes Four Tet nem szerepelne az albumon, úgyhogy a már említettek mellet kapunk egy kis elektronikát is, de ez inkább csak a samplerezésben merül ki. Furcsa módon pont az ő jelenléte viszi el a dalok 2/3-át a Tongueson megismert világba – ami nem túl jó arány, ha azt vesszük hogy a lemez hat dalból áll. Némileg veszítenek egyéniségükből, ami azt tekintve, hogy önmagukban viszont nem lennének ennyire erősek, jó. Ahol viszont nem dominál az elektronika olyan erősen, ott más hangszerek viszik el a hátán az adott dalt, így Steve Reid most is csak a háttérben dobolgat. Mondhatni saját ördögi körébe került. Még az általa vezetett zenekarban sem kapja meg a megfelelő szerepet. Pedig lenne mondanivalója, ahogyan az néhány elvétett törtritmusban meg is nyilvánul.
Összességében egy kellemes anyag a Daxaar, feltéve ha eltekintünk attól, hogy végülis ki miatt vettük meg a lemezt. Valószínűleg persze megint én látom rosszul és Steve Reid tényleg csak ennyit akar. Azt játszani, amit szeret, és úgy, ahogyan.
Linkek: