Öt év után megérkezett Agoria új albuma, és újra definiál vele mindent, amit eddig francia techno alatt értettünk. Ráadásul ha ez nem lenne elég, akkor ott van a vendéglistán Carl Craig is, aki nagyon hosszú idő után jelentkezik új zenével.
Elsőre talán meredek kijelentésnek tűnhet, de Agoria felnőtt Laurent Garnier mellé. Ha meghallgatjuk a francia művész legújabb, Impermanence című albumának az első pár zenéjét, akkor ez gyorsan belátható, a gyűjtemény ugyanis nem más, mint egy óra gazdagon hangszerelt, gyönyörű melódiákból és klasszikus zenei elemekből felépített Detroit techno, aminek minden másodpercében megtalálható az a kifejezetten franciákra jellemző nemes, örökzöld jelleg, aminek segítségével Garnier fel tudta helyezni az ország technóját a stílus világképére még az 1990-es évek derekán. Az egészben ráadásul az a legszebb, hogy Agoria semmivel nem gondolja tovább ezt az attitűdöt az Impermanence-en, de még a szokásos receptből is képes olyan fenomenális zenéket készíteni, amik előtt tiszteletteljesen fejet hajthatnak a kortársak.
A tíz felvétel több korszaknak és alkotónak állít emléket, de természetesen a Detroithoz való kötődése a legfontosabb. Seth Troxler énekes alakítása a Souless Dreamerben az egyik legkiemelkedőbb pillanata a lemeznek, hiszen nemcsak, hogy összeköti a pontokat Agoria és Jori Hulkkonen közt egy nagyon finom utalással, de létrehoz egy olyan képzeletbeli tengelyt Detroit, Párizs és Kemi közt, ami végig a szemünk előtt volt, csak sosem lett világgá kiáltva. Ugyancsak fontos – és talán történelmi jelentőségű – momentum a Speechless című felvétel, amit Agoria Carl Craiggel közösen írt, utóbbi ráadásul a remixeit leszámítva már időtlen idők óta nem állt elő semmilyen új techno zenével. A végeredményen a hosszú kihagyás viszont nem érezhető: bődületesen nagy klasszikus hangulata van, Craig ráadásul végig erotikusan beszél/suttog a kilenc perc során, amivel Angel című számát idézi fel.
Persze a szerző egyedül is helytáll az esetek döntő többségében. A Panta Rei vibráló melódiahulláma fenséges és utópisztikus tájképeket teremt, míg a Grande Torino hidat épít a techno és a komolyzene közt a maga drámai vonósaival, feszültségfokozó ütőseivel és melankolikus zongorájával (érdekes egyébként az első másodpercekben megfigyelni, hogy a szám alapja mennyire hasonlít a UK funky zenék ritmusszerkezetére). Ez az aspektus megmutatkozik az Impermanence nem ütemorientált részeiben is: nehéz eldönteni például a lüktető Heart Beatingnél, hogy a dobokat, vagy a vokált szeresse jobban az ember, mint ahogy az is fejtörőt okozhat, hogy Agoria azt próbálja-e megmutatni öt percben, hogy szerinte merre kellett volna haladnia az egész alternatív elektronikus popzenének a Röyksopptól kezdve az Airen át sokmindenkinek, vagy csak egyszerűen kiszökött belőle az eddig zömmel rejtve maradt dalszerzői géniusza.
Agoria – Impermanence trailer
Agoria nagyon sokat hoz tehát az Impermanence-szel, ami így az értelmes, jó ízlésű és gondolkodó ember techno lemeze. Több fronton bizonyítja mind a szerző zsenialitását, mind a stílus potenciálját, így még az is megbocsátható neki, hogy az utolsó két-három felvételre valamelyest megfárad, és már nem tud igazán újszerűt mutatni az első háromnegyed óra tükrében. Talán épp Laurent Garnier az, aki felférhetett volna egy közös produkció erejéig, van ugyanis egy érzésem, hogy ha ezek ketten egyszer összeállnak, akkor abból könnyedén valami örökké emlékezetes születhet. Viszont így is érdemes mostantól jobban odafigyelni Agoriára: már a múlt évtizedben is nagyon sok jó zenét szerzett, ezzel azonban most már végleg egy síkra került Garnier-val.
Tracklist:
- Kiss My Soul ft. Kid A
- Souless Dreamer ft. Seth Troxler
- Panta Rei
- Simon
- Speechless ft. Carl Craig
- Grande Torino
- Heart Beating ft. Kid A
- Little Shaman ft. Scalde
- Under The River
- Libellules
Borító:
